Gondolataink ereje Működési sémáink

Választásaink alakítják a valóságunkat

Bármennyire is nehéz gondolat: minden, amiben jelenleg vagyunk, amit most élünk, ami a válóságunk, azt mi hoztuk létre a választásainkkal. Tudom, sokkal könnyebb lenne abban hinni, hogy van valamilyen külső erő, ami ezt meghatározza, és eldönti, és ezzel le is venné a felelősséget a vállunkról, de nem így van. Egy ideig én sem akartam ezt elfogadni. Azt gondoltam, hogy ez valamilyen értelmetlen spirituális maszlag, amit a spirik lenyomnak az emberek torkán. Hogy ha katyvasz az életük, lehetőleg mellé még érezzék is magukat nyomorultul. Hogy nem elég a bajuk, még hibáztassák is önmagukat.

De aztán volt egy pillanat az életemben, amikor kezdtem valamit kapisgálni, és megérteni, hogy ez akkor is így van, ha nekem nem tetszik a gondolat. A számtalan bennem futó negatív program és hitrendszer szépen kódolta belém azt a hitet, hogy nincs választásom. Hogy én hányszor mondogattam, hogy „ez van”- konstatálva, lehetőségeim korlátozott voltát. Aztán ennek megfelelően is alakítottam a saját életemet. Lehetőleg mindig a nehezebb utat választottam. Családi örökségként megkaptam a küzdelem az élet programot, amellyel minden döntésemben benne volt az a fajta belsővé tett elvárás, hogy lehetőleg nehéz legyen az az út, amire lépek. Hogy bármibe kezdek, bármit csinálok, meg kelljen érte harcolnom. Ezt vonzottam be. Mert -mint mindenki, – lojális voltam a családomhoz, és tudattalanul ehhez igazítottam mindent. Fel sem merült bennem, hogy egy irreális és abszurd elvárásnak felelek meg. Hogy ez nem az én saját hitem, hanem megkaptam teherként, de sajátommá tettem. Lassan ébredtem rá erre, mert az ilyet nehéz felfedezni önmagunkban. Nem értettem, hogy miért van az, hogy valakinek olyan könnyű minden, én pedig küzdök végkimerülésig. Emlékszem, hányszor kiakadtam ezen a gondolaton.

Aztán egyszer egy éjszaka arra ébredtem, hogy valaki közvetlen közelről a fülembe súgja: „ne légy hülye már, voltál eleget.” Persze csak álmodtam, de annyira valóságosnak hatott, hogy ijedten felkapcsoltam a szobában a villanyt és körülnéztem. Úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kiszakadt a mellkasomból. A riadalom mellé értetlenség is társult, így aztán még nehezebben értelmeztem a helyzetet. De akkor nem foglalkoztam vele tovább. Viszont csak nem hagyott a gondolat, és másnap reggel folyamatosan azon agyaltam, hogy ez mit jelenthetett valójában. Vicces volt, de éreztem az üzenetet benne, ami értelmezésre várt. Mindig hagytam, hogy az intuícióm vezessen, ezért most is rábíztam magam.

Aztán felsejlett a megoldás is, és lassan, de rájöttem, hogy azért volt addig küzdelem az életem, mert ez volt a hitem. Ezt vártam el magamtól, és ez minden választásomat meghatározta. Hogy soha nem a könnyebb felé mentem, hanem megvártam, amíg a bonyolulttal foglalkozhatok. Közben pedig a sorsot hibáztattam. Nagy aha élménye volt ez az életemnek, hogy rájöttem erre az összefüggésre.

Gondolom, rajtam kívül sokan élik így az életüket, korlátok között, beszabályozva. Akik megfelelés kényszerből inkább magukat hajlítják a helyzethez, mintsem a szituációt illesztenék az életükhöz. Akiben tudattalan programok futnak, és nem merik a jobbat, a könnyebbet, a kedvezőbbet választani. Ez nem mindig jelenti egyben a könnyebb utat is. Gyakran a nehezebb út az, ami nekünk jobb, ami által többé, jobbá válhatunk. Ha amellett döntünk.

Gyakori, hogy önszabotázzsal akadályozzuk magunkat, mert nem hiszünk abban, hogy jár nekünk a jó. Vagy nem tartjuk magunkat arra érdemesnek. De mindig van választásunk, akkor is, ha látszólag csak egy alternatíva van előttünk. Csupán perspektívát, nézőpontot kell változtatnunk, hogy meglássuk. Mert gyakran nem vesszük észre a fától az erdőt, vagy nem merjük tudatosítani magunkban. Mert némelyik választáshoz bátorság is kell. Talán ki kell lépni a jól megszokott kényelmes kis langymelegből, és bele kell ugrani az ismeretlenbe. Ezt tettem én is, amikor rájöttem, hogy nem tetszik, amit teremtettem magamnak. Ezért meghoztam egy döntést arról, hogy megváltoztatom, újraírom, újraépítem. Mert elhatároztam, hogy megtehetem. Dönthetek arról, hogyan tovább. Ha pedig nem tetszik, majd újratervezem.

Ha elfogadjuk a gondolatot, hogy felelősek vagyunk azért, ahol tartunk, sokkal többé válhat az életünk. Mert ezzel egyúttal engedélyt is adunk magunknak arra, hogy bármikor változtathatunk rajta. Minél előbb tudatosítjuk, hogy a mi kezünkben van a sorsunk, annál előbb teremtjük meg azt a valóságot, amit élni szeretnénk. A választásaink által vagyunk azok, akik, és általa hozzuk létre saját világunkat is.

Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.

Vélemény, hozzászólás?