Gondolataink ereje Lelki működésünk

A legnagyobb értékünket herdáljuk legbőkezűbben

Az idő objektív vetülete az, hogy jól mérhető, múlását eszközeink jelzik. Szubjektív vetülete pedig az, ahogy érzékeljük. A boldog pillanatokban mintha gyorsabban repülne, a fájdalmas időszakokban pedig vánszorog. Az idő felértékelődése egyenesen arányos az ember korosodásával. Fiatalon fel sem mérjük, nem aggaszt a múlása, hiszen úgy gondoljuk, van belőle bőven. Aztán ahogy telnek az évek egyre inkább kezdünk rájönni, hogy mekkora értéke van. De egy súlyos betegség is rávilágíthat arra, hogy egyetlen perc sem elherdálható. Mert törékeny az ember, és bármikor elmúlhat az idejével együtt.

Mégis olyan nagyvonalúan bánunk vele, mintha öröklétünk szavatolt lenne. Vagy mintha bennünket nem érintene a múlása. Az elvesztegetett idő azonban nem bepótolható, nem kárpótolható, tulajdonképpen a legnagyobb vagyonunk elherdálása. Pedig jellemzően sokan nem a fontos dolgokra fordítják. Hosszú éveket töltenek azzal, hogy hajnaltól késő estig a munka fölött görnyednek, miközben gyerekeik úgy nőnek fel, hogy szüleik minőségi idejéből nem igazán részesülnek. Hajtják a sikert és a pénzt, eközben nem élnek, nincs szabadidejük, amit magunkra és másokra fordíthatnának. De mantrázzák hogy „nem érek rá”, „erre most nincs időm”, „gyerünk, siessünk már”… Rohannak, nem lazítanak, nem mozdulnak ki. Gyakran egyetlen testmozgásuk az idővel való versenyfutás marad. Persze az idő nyer, és egyszer csak arra eszmélnek, hogy gyerekeik felnőttek. Aztán a lelkiismeret azért felhívja erre a figyelmet, és sokan megpróbálják ellensúlyozni valamilyen tárgyi dologgal. Pedig egy gyerek számára a legértékesebb ajándék szülei ideje és figyelme. A gyerekekkel való minőségi idő eltöltése pedig a legjobban felhasznált idő.

Az emberek lelki állapotán látszik, hogy mennyi időt fordítottak rájuk szüleik. Figyelem és szeretethiányos generáció nő fel, mentálisan sérült emberek sokasága, akik nem ritkán egész életükben kompenzálni fognak.

Az egy valóságos probléma, hogy nem bánunk időnkkel tudatosan. Sokszor évekre benne ragadunk olyan helyzetekben, amik csak fájdalommal töltenek el, és bele sem gondolunk, hogy ez egyszerűen az időnk eltékozlása. Visszatekintve pedig azokat az éveket sajnáljuk leginkább, amikor nem bántunk tisztelettel sem önmagunkkal, sem pedig az időnkkel.

Más idejét sem herdálhatjuk. Mert mindenkinek ugyanannyit ér. Ezért senkit sem várakoztathatunk meg, mert az a legnagyobb tiszteletlenség. Mert a várakoztatással a másik idejét ellopjuk, ami számára örökre elveszett, és ezzel neki jóvátehetetlen kárt okozunk. Persze csak az tudja más idejét tisztelni, aki a sajátját is tiszteli. Ha pedig tovább fűzzük ezt a gondolatot, ez önmagunk tiszteletéről szól.

Ha halogatsz, ha várakozol, akkor is telik, a beleegyezésed nélkül. Az az emberek legnagyobb tévedése, hogy mindenre fog jutni. Nem fog, ezért okosan kell vele bánni.

A legértékesebb ajándékunk, amit adhatunk, az időnk. Azért az időért pedig, amit más áldoz ránk, hálásnak kell lennünk. Ugyanakkor, vagy épp ezért meg kell tanulni nemet mondani az időrabló emberekre és helyzetekre. Szelektálnunk kell, mint tavasszal a ruhásszekrényünkben. Ami nem feltölt, hanem lehúz, annak búcsút kell mondanunk. Mert az időnk fogy folyamatosan, és ha nem tudatosan gazdálkodunk vele, életünk végén sajnálni fogjuk, hogy nagy részét értelmetlenségekre szórtuk el.

Lásd az időd értékét minden pillanatban. Minden percedet annak tudatában töltsd meg tartalommal, hogy véges. Jelenlegi kihívásokkal teli helyzetünk épp erre világít rá, csak meg kell értenünk.