Lelki működésünk

Ismétlődő lelki mintázataink

Gyerekkorunkban szivacsként működünk, hiszen mindenre figyelünk, minden érdekel bennünket, mindenre fogékonyak vagyunk, ami közvetlen környezetünkben történik. Tiszta lapunkat szüleink, nagyszüleink írják tele a saját megélt tapasztalataik, ismereteik, hiteik alapján.  Ezért viselkedésmintáik, kommunikációjuk, konfliktuskezelésük, problémamegoldásuk, világlátásuk beleég elménkbe mintaként. Kicsiként nincs is más kiinduló állapotunk, mint amit közvetlen környezetünktől látunk, hallunk, tapasztalunk, ezért számunkra az lesz a normális, amit családunk közvetít felénk. Mivel pedig ezek ismétlődnek, egyre inkább rögzülnek is az elménkbe.

Felnőve pedig ezeket az ismerős helyzeteket keressük öntudatlanul is, akkor is, ha ezek nem komfortosak, esetleg fájdalmasak is. Mert ezek kezelésére van valamilyen elsajátított stratégiánk, módszerünk. Úgy fogunk működni, ahogy azt megtanultuk. Ezt később sem kérdőjelezzük meg, mert ezt tekintjük egyértelműnek.

Abban bízunk, hogy van szabad akaratunk, és mi irányítjuk az életünket. Azonban a szülői minták, a családi hitrendszer, a szülői gátlóparancsok, és a kötődési minták nagyon erős hatást gyakorolnak arra, ahogy döntünk, és ahogy választunk.

A szituációk ismerős volta ad egyfajta biztonságot is, épp azért, mert arra van jártasságunk, hogy azokat miként kezeljük. A mi megoldásainkon kívül eső, ismeretlen tapasztalás ijesztő is lehet számunkra. Attól befeszülhetünk, vagy egész egyszerűn nem tudunk vele mit kezdeni.

Ha egy gyerek számára nem járt alanyi jogon a szeretet, akkor felnőve olyan a társat keres, akivel ezt a működési módot megismételheti. Aki csak akkor fogja érzelmi igényeit kielégíteni, ha azért kőkeményen megdolgozik. Ha kicsiként valakit szülei folyamatos kontroll alatt tartottak, felnőve olyan párt keres majd, aki szintén elnyomja, és védekezésre kényszeríti.

Ha a szülők nem tudtak a pénzükkel bánni, a gyerek ezt elsajátítva felnőttként épp ugyanúgy nem tud mit kezdeni a pénzzel, és azt addig szórja, amíg el nem fogy.

Ez az önszabotálás mindaddig nem lesz szembetűnő, ameddig döntéseink fájdalmas következményei meg nem ismétlődnek az életünkben. Akár többször is, ugyanolyan helyzeteken keresztül. Ugyanolyan párkapcsolatok által. Vagy ameddig nem jön valamilyen nagyon nehéz és fájdalmas szituáció az életünkbe, ahol kezd gyanússá válni az önszabotáló viselkedés. Mert ezek a helyzetek nem véletlenül mutatják meg ismétlődve önmagukat. Szinte felkínálják a fejlődés lehetőségét.

Természetesen szándékosan nem árt önmagának senki, nem direkt viselkedik valaki úgy, hogy azzal megnehezítse saját lelki működését. Ezek a tudatalattiban futó programok, és épp ezért nehéz tetten érni őket.

Az is igaz, hogy nem mindenki kész arra, hogy ezekre tudatosan ránézzen, vagy ha fel is fedezi negatív elsajátított mintáit az életében, nem biztos, hogy akar velük mit kezdeni. Mert a komfortzóna elhagyása, az új utak kiépítése mindig munkával jár, jelen esetben önmunkával. Ezt pedig nem mindenki vállalja. Mert gyakran az ismerős rosszat is biztonságosabbnak látja, mint az ismeretlen, új megoldási lehetőségeket. Akinek csorbult az önmagába vetett hite, az minden bizonnyal.

Vannak, akik pedig abban bíznak, hogy az idő majd mindent megold. Ez így kényelmesebb megoldás, és nem kell érte vállalni a felelősséget. Azonban az idő önmagában semmit nem old meg, leginkább csak eszkalálja a problémát. Attól, hogy valamilyen nehézséggel nem akarunk szembenézni, attól az még ott van, és ott is marad.

Ha kapcsolatainkban, érzelmi működésünkben, érzékelhetővé válik valamilyen ismétlődő mintázat, érdemes megvizsgálnunk saját lelki működésünket, esetleg párhuzamosságokat kutatni szüleink viselkedésével, megoldásaival.  Hiszen ha minden nehéz helyzetet ugyanolyan sikertelenül kezelünk, szinte biztos, hogy valamilyen tudattalan szoftver alakítja döntéseinket, választásainkat. Ezt érdemes tudatosítanunk, mert van arra lehetőségünk, hogy ezeket átírva elménkben mentálisan egészségesebb, kiegyensúlyozottabb életet élhessünk.

Vélemény, hozzászólás?