Elengedés Kötődés Önbizalom, önbecsülés

Méltósággal továbblépni

Lezárni valamit, ami addig szerves része volt éltünknek, gyakran gyötrelmesen nehéz. Mert sok mindent veszítünk általa, nem csupán a szeretett személyt, hanem vele a kapcsolati státuszt, a hozzá tartozó embereket, barátokat, családtagokat, a biztonságunkat, és egy időre a szerethetőségünkbe vetett hitünket is.

A gyászban eltöltött hetekben, hónapokban gyakori vendég lesz lelkünkben a harag, vagy a tagadás, ami része az elmúlás véglegessége miatt érzett fájdalomnak. Ez egy normális állapot, amikor az összeomlás utáni romok között rekonstruáljuk az eseményeket, és megpróbáljuk megérteni, elfogadni azt, ami történt. Amikor válaszok után kutatunk, és megkíséreljük újradefiniálni önmagunkat. Mert ott, akkor, a padlóról való felállás után új ember születik, a tapasztalataival, a túlélésével, a továbblépésével együtt. Onnét már egy más ember áll fel, mint az, aki oda lefeküdt összetörten.

Vannak, akik benne ragadnak az önsajnálat lehúzó mocsarában. Akik az okok kutatásában odáig jutnak el, hogy a másik volt a hibás. Hogy ő volt az, aki tönkretette az életüket, akire mindent rá lehet húzni. Aztán hogy önigazolásokat keressenek, boldog-boldogtalannal, úton-útfélen meg is osztják önsajnálattal átitatott mantráikat, ami arról szól, hogy volt a bűnös, és ő, mint áldozat. A barátok pedig nem egy esetben adják alá a lovat, és bőszen bólogatnak, ítélkeznek úgy, hogy nyilvánvalóan nem láttak bele a pár életébe. Végletekig fokozható ez az állapot, amiben a panaszkodó energiát csapol az őt meghallgató környezetétől. Mert így egyszerűbb lezárni, a felelősségét nem vállalva, az áldozati szereppel, kiszolgáltatottan.

Gyakran a legfontosabbat elfelejtjük, hogy a mi választásunk volt, tokkal vonóval együtt. Mondhatjuk, hogy az elején nem láttuk, nem olyan volt, más arcát mutatta. Pedig a jelek ott voltak, csak nem akartuk látni. Mert a kapcsolat elején gyakran mélyaltatásban tartjuk önmagunkat, hogy csak a szép és pozitív dolgok jussanak el hozzánk róla. Színes-szagos lufikat álmodunk, amik előbb, vagy utóbb, de kipukkadnak. Önáltatásban jók vagyunk, és csodás módon tudjuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

De minden kapcsolat a mi vonzásunk, és jellemzően saját fel nem dolgozott lelki sérüléseink meghatározzák, hogy kihez vonzódunk, kivel kerülünk kapcsolatba. Áldozattá akkor válhatunk, ha a kapcsolat előtt is futott már bennünk az a program, hogy kiszolgáltatottjai vagyunk saját sorsunknak és környezetünknek. Bántani akkor tudnak érzelmileg, vagy fizikálisan, ha értéktelennek tartottuk magunkat a kapcsolat előtt is. Ha nem vállalnak fel bennünket, azért történhetett, mert mi sem vállaltuk önmagunkat. Fontos, hogy lássuk, értsük a saját felelősségünket is, hiszen ez a felnőtt lét egyik ismérve.

Igen, fáj, ha igazságtalanság ér bennünket, vagy csalódást okoznak nekünk. Ilyesmire sohasem szolgál rá az ember. De van lehetősége arra, hogy felálljon, és kiálljon önmagáért, vagy pedig továbblépjen, ha tarthatatlan a helyzet.  Hogy összegyűjtve az erejét, meghúzza a határait, és nem csinálja tovább. De jellemzően mindketten beletesszük a részünket egy kapcsolat hanyatlásába. Akkor is, ha ezt nem látjuk, vagy ha nem akarunk róla tudomást venni. Mert közösen hagyjuk elszürkülni mindennapjainkat, együtt kényelmesedünk bele a jóba, nem vesszük a fáradtságot, nem mutatjuk ki, nem mondjuk el, nem akarjuk, nem hozzuk meg az áldozatokat, nem kötjük meg a kompromisszumot. Vagy hatalmi játékot játszunk, és csak saját álmaink szentek. Amikor fontosabb az igazunk, mint a kapcsolatunk. Aztán mikor lejtmenetben végül a vesztünkbe rohanunk, akkor pedig kétségbeesve próbálnánk újraépíteni széttöredezett világunkat, de alapok nélkül nem lehet rekonstruálni, így csak foltozgatjuk eredménytelenül. Aztán már késő lesz, és a mondat végére végül pont kerül.

Azonban fontos érteni, hogy minden kapcsolat tanít, és legfőképpen rámutat valami nagyon fontos dologra, mégpedig arra, hogy miként állunk az önelfogadással, önszeretettel és az önbecsüléssel. Ha ezt nem vagyunk képesek elfogadni, vagy megérteni, akkor mindig a sors áldozataiként határozzuk meg önmagunkat. Akkor mindig kifelé mutogatunk, és mindig ugyanazokat a köröket fogjuk futni. Akkor lehet egymás után több kapcsolatunk is, mindnek ugyanaz lesz a vége. Mert már eleve hendikeppel indult amiatt, hogy nem értettük meg az előző tanulságait.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy szerettünk, és voltak közös meghatározó pillanataink. Ha ezt megtagadjuk, akkor saját magunkat csapjuk be. Igaz, egyszerűbb haragudni, bosszút esküdni, a megbocsátás mindig nehezebb, de hosszú távon járhatóbb út. Egy társ elveszítése nagyon fájdalmas lehet, de ez nem indok arra, hogy bosszút esküdjünk, vagy harcot hirdessünk ellene. A közös világunk ugyan odalett, de a sajátunk nem, az még újraépíthető. Abban még fontos hinni, hiszen hit nélkül nem lehet jövőt álmodni.

Ezért érdemes ránézni saját lelki működésünkre is egy szakítás után, (persze indokoltabb lenne még a kapcsolódás előtt). Hogy mivé formált bennünket a kapcsolat, mire tanított, és milyen fájdalmas pontokra hívta fel a figyelmet, mert azzal biztosan dolgunk van.

A lezárás módja ordítva üzen rólunk. Hogy tudunk-e felemelt fővel továbblépni vádaskodás, kritizálás, hibáztatás nélkül, és méltósággal kezelni veszteségeinket. Hogy látjuk-e benne saját szerepünket. Hogy megtagadjuk-e a közös múltat, annak fájdalmait, vagy tudunk-e vele együtt élni. Hogy kézzel-lábbal azon küzdünk, hogy még az emlékét is kiirtsuk magunkból, vagy hálásak vagyunk neki a boldog pillanatokért. Mindemellett pedig képesek vagyunk-e arra, hogy elvarrott szálakkal köszönjünk el tőle.

Ez saját önbecsülésünkről szól, és egy kép arról, hogy milyen a viszonyunk önmagunkhoz. Mert akiben van emberi tartás, az nem indít lejárató hadjáratot volt szerelme ellen, hanem méltósággal viseli az elvesztését. Még akkor is, ha fáj.

 

Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.

Vélemény, hozzászólás?