Lelki működésünk Megfelelési kényszer

Letettem a megfelelési kényszert, mint egy kinőtt kabátot

Mostanában sokat tűnődöm azon, hogy vajon ki lettem volna, ha fiatal éveimben nem arra pazarlom az energiámat, hogy kényszeresen megfeleljek másoknak. Ha nem érdekel, ki mit gondol rólam, a döntéseimről és választásaimról, ha úgy élem az életemet, ahogy nekem jó. Ha merem azt a hivatást választani, ami után vágytam. Ha felvállalom önmagamat, és én jelölöm ki az utam irányát. Ha én írom a sorskönyvemet… Mennyire lettem volna más, vajon más lettem volna-e? A kérdés persze költői még saját magam számára is. Csak elképzelni tudom. 

Azt gondolom, hogy a fenti a kérdéseket rajtam kívül nagyon sokan felteszik önmaguknak életük közepén. Amikor egyszer csak rádöbbenünk, milyen sok időt herdáltunk el, hogy olyan embereknek akartunk megfelelni, akiket valójában nem is kedveltünk. Hogy úgy cselekedtünk, hogy az másoknak jó volt, de mi maguk szenvedtünk tőle. Hogy úgy döntöttünk, hogy az más embereknek tetszett, pedig ez önmagunk feladását jelentette.

Néha menthetetlenül küzdünk a mindennapokban, hogy elvárt formába illesszük magukat. Hogy úgy viselkedjünk, gondolkozzunk, érezzünk, és teljesítsünk, ahogy ezt megkövetelik tőlünk. A Kedves, a főnök, a szülők, a gyerekeink, vagy épp a szomszédok, és a sort még folytathatnánk. Igényeinket és önmagunkat nem vállaljuk fel, egy mindig mosolygó álarcot növesztünk arcunkra, ami mögül nem látszik valódi személyiségünk. Azt minden eszközzel igyekszünk elnyomni, mert azt gondoljuk, hogy az nem vállalható. Mint ahogy véleményünk, gondolataink sem. A végén pedig eljuthatunk odáig, hogy nem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában, és mire vágyunk igazán.

Megpróbáljuk kitalálni, hogy a szerettünk mitől lenne boldog és elégedett, és azt tálcán szervírozzuk neki. Bármit, amit csak akar. Ez persze őrületes energiabefektetést igényel, ami csak egy ideig tartható fent, aztán bedarálja az embert. Mert hosszú távon nem árulhatjuk ki a lelkünket büntetlenül, pedig képesek vagyunk éveken keresztül alkalmazkodni saját igényeinket félretéve. Konfliktusokba nem megyünk bele, mert félünk a kapcsolat elvesztésétől. Mert valahol, valamikor elhittük, hogy önmagunkért nem vagyunk szerethetők. Hogy a szeretetért kőkeményen meg kell küzdeni. Hogy az nem alanyi jogon jár, hanem valamiféle jutalom a teljesítményünkért. Ezért aztán gyakran hozzákapcsolódik a teljesítménykényszer is.

Önmagunkban nem hiszünk. Úgy gondoljuk, hogy ha nem teperünk, elveszítjük a másik szívében megszerzett pozíciónkat. Saját értékünk meghatározása az általuk istenített ember értékítélete alapján történik. Ezért hajtunk, hogy a másik szebbnek, jobbnak, nélkülözhetetlennek lásson bennünket. Gyerekként ez a szülő, felnőttként pedig a társ.  Mert mohón vágyjuk az elismerését, a szeretetét, az elfogadását, és ezért bármit hajlandók vagyunk megtenni, önmaguk feladása árán is. Még akkor is, ha megalkuvásokkal teli élet az ára.

A környezetünk aztán ezt meg is szokja. A párunk a legapróbb elintézendőjéhez a támogatásunkat, abszolút szolgálatkészségünket várja. A főnökünk terhelhetőségünket látva minden munkát a nyakunkba sóz. A barátaink mindig rendelkezésre állást igényelnek. Rájönnek, hogy a figyelmet kéretlenül is megkapják, ezért ez válik természetessé. Később pedig már el is várják. Így válunk a megfelelési kényszerünkkel kihasználhatóvá. Ami persze előbb-utóbb terhessé válik számunkra, később pedig kiégetté, üressé, vagy épp indulatossá tesz bennünket. Mert nem jelezzük, hogy eddig és ne tovább. Dühösek leszünk arra, akinek meg akarunk felelni, pedig önként igyekeztünk őt kiszolgálni erőnkön felül is.  Mindezt az önmagunkba, értékességünkbe vetett hitünk hiánya miatt.

Ha szüleink kritikusak, vagy erősen kontrollálók voltak, kimondottan, vagy akár burkoltan folyamatosan elvárásokat támasztottak velünk szemben, akkor megerősödhetett bennünk az, hogy harcolnunk kell az elfogadásukért. Hogy a szeretetükért cserébe jól kell viselkednünk, úgy, ahogy azt ők elvárják. Hiszen tőlük függünk gyerekként, és a figyelmükért bármit képesek lennénk megtenni. De egy helytelen szülői minta is működhet bennünk tovább. Amikor azt láttuk otthon, hogy az egyik szülőnk mindig feladja önmagát a másik szülőnk kegyeit keresve. A minta pedig belénk ég, és tudattalanul is áthatja érzelmi működésünket.

A megfelelési kényszer olyan, mint egy önkéntesen vállalt rabság, amivel elvonjuk saját magunk elől a levegőt.  Önmagunkról a másikra helyezzük a fókuszt, és tőle tesszük magunkat függővé. Hogy mit lát bennünk, mit gondol rólunk, és mit érez velünk kapcsolatban. Sok fájdalom, és kiszolgáltatottság érhet így bennünket, mire rájövünk, hogy a másokhoz való görcsös ragaszkodás közben megfosztott az önmagunkhoz való kapcsolódástól. Hogy elhittük, hogy a körülöttünk lévő emberek fontosabbak, mint mi, ezzel pedig elárultuk önmagunkat. Gyötrelmes, de hasznos lecke ez számunkra, ami arról szól, hogy minden előrelépés az önelfogadással, önbecsüléssel és az önmagunkba vetett hittel kezdődik.

Én egy nap – egy sor fájdalmas tapasztalás után – úgy ébredtem, hogy már nincs szükségem mások jóváhagyására életem alakításához. Már nem akarok mindenkinek tetszeni, és nem érdekes számomra, hogy elfogadhatónak látnak-e. Mindegy, hogy ki mit gondol a választásaimról, mert az én életemet én fogom leélni. Vagy meg. Attól függ, hogy a nehézségeket és a harcot látom a mindennapokban, vagy a lehetőségeket.  Én kockáztatok, és én vállalom minden döntésemért a felelősséget. Emellett azt is megtanultam, hogy ha önmagamért nem szeretnek, a teljesítményemért sem fognak. Ezért a megfelelési kényszertől elköszöntem. Letettem, mint egy kinőtt kabátot.

Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.

 

Vélemény, hozzászólás?