Megalkudni mindig fáj. Abban egy olyan léc alatt bújsz át, amit eleve nem tettél magasra. De már ettől bűntudatod lett, mert a környezeted is azt mantrázta: lejjebb kéne engedni, nem lesz, aki megugorja. Pedig nem egy sportversenyre neveztél, csak olyan valamit vágysz az életedbe, ami passzol hozzád, ami a lelkednek jó. Ami által te magad is jobbá válhatsz, amiben nem lesznek megválaszolhatatlan kérdéseid, és minden egyértelmű lehet. Amitől szárnyalsz.
De talán túl régóta vártál, talán mégiscsak elhitted, megalkudtál, elveszett a türelem. És engedtél, lejjebb adtál, belementél. Vagy csak féltél, hogy nem dobsz életed társasán hatost, de talán még ötöst sem…
Egy ideig illúziót varázsolt az újdonság. Minden reakcióját megerősítésnek vetted, hogy igen, megtaláltad. Beleerőltetted magad a boldogságba. Akartad szelíd erővel. Bizonyítani magadnak, a környezetednek, hogy igen, jó lesz. De te magad sem értetted, hogy miért a legnagyobb bizonygatások közepette sajog leginkább a lelked.
Áltatod magad, hogy ez legalább biztos, ez legalább itt van, és végül is majdnem elég. De épp az a kicsi „majdnem” fog leginkább zakatolni a fejedben. Lesz, hogy egy időre el fogod tudni hallgattatni a belső hangokat. De ezzel nap mint nap megerőszakolod magad. Ha más tenne veled ilyet, mit mondanál? Mit éreznél? Te azonban magaddal kíméletlenül megteszed. És nem érted a benned folyamatosan kattogó kételyeket, a belső ellentmondást. Ami a vágyad és a valóságod között feszül.
Talán idővel beleszoksz. Lehet, hogy elfogadod, hogy ennyi jár, hogy majd a lelked is akklimatizálódik. De nem fog, csak lemond a küzdésről, mert beletanul a tehetetlenségbe.
Ennek is van értéke, hogyne lenne. Ad is neked, persze hogy ad. Itt nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy mit szavazol meg magadnak? Megelégszel-e a részekkel, vagy csak a teljessel éred be?
És őt is becsapod, mert neki sem adod át magad maradéktalanul. Neki is csak majdnem egész leszel. Nem tudod adni a teljes lényedet, mert épp a megalkuvásod árán nem vagy te magad sem egész.
Hazudhatsz boldogságot másoknak, de magadnak nem. Egy ideig, és talán még el is hiszed, hogy majdnem jó. Mások is így élnek, és virulnak. Eljátsszák az életük és a Facebook színpadán, hogy minden rendben. Vagy gőzerővel győzködnek téged is, hogy ez az élet. Ne akarj te se többet, mint mások.
De a majdnem jó, az nem jó. Azt hiszed alkalmazkodás, pedig abban van számodra hasznos és kellemes is. De a megalkuvás fájdalmas önfeladás. Az, amivel elárulod magad, a vágyaid, az álmaid. Nem tiszteled magad, azt gondolod ennyi jár, és még ennek is örülni kell. Legalább van. Másoknak nincs még ennyi sem.
Aztán szépen lassan válsz magányossá, üressé önáltatásaid kietlen mezején, mert a lelked megszokja ugyan, hogy nem a vágyai szerint élsz, de kiég benne. Bezárul a szíved, automatikus robot leszel. Néha álmodsz még ugyan színeseket, de már nem izzik fel benned a parázs általuk.
Tudod, a megalkuvás fog életed végén legjobban fájni. Mert akkor már nem tudod megmagyarázni magadnak, hogy miért volt elég a kevesebb, mint amivel valóban elégedett lettél volna. Akkor visszatekintve lesz majd benned egy kemény számonkérés önmagad felé, hogy miért nem voltál tökösebb, és miért nem szeretted magad eléggé…
Talán azzal nyugtatod magad, hogy az a teljes…az sem lenne zökkenőmentes. Egészen biztos, hogy nem lenne az. Minden jóért dolgozni kell. Csak tudod, épp elég lenne.
Leéled az életed így is. Talán tartalmas is lesz, élményekkel teli. Egy dolog nem lesz benne: az a fajta megkérdőjelezhetetlenül biztos érzés, hogy végig jó helyen voltál, és a saját életedet élted.
