Miért futjuk állandóan ugyanazokat a köröket? Miért sétálunk bele mindig ugyanazokba a helyzetekbe, csapdákba? Ha már kétszer megtörtént velünk ugyanaz a rossz, akkor miért nem vesszük észre? Vagy ha észrevesszük, miért nem teszünk ellene? Miért hagyjuk, hogy életünket megnehezítsék a kudarcok, miért nem jut eszünkbe, hogy ugyanazon helyzetekre adott ugyanazon reakció ugyanazt az eredményt hozza? Ezen pedig miért lepődünk meg végül?
Pedig bizonyos ismétlődések életünkben ordítva üzennek, hogy nem jó az irány. Hogy valamit változtatni kell. A tudatos ember ekkor megáll, ránéz az életére, és megpróbálja kódolni az üzenetet. Kevésbé tudatosan pedig egyre lejjebb süllyed valaki az önsajnálat mocsarában, és életének fő kérdése az lesz, hogy a sors miért babrál ki vele. Minden ilyen ismétlődés arra hívja fel a figyelmet, hogy itt az ideje a megszokásból kitörni, a reflexből adott reakcióinkon változtatni. Máshogy viselkedni, kommunikálni, mint eddig. Másmilyen reakciót adni, másképp dönteni és választani.
Gyakran vergődünk végig egy életet egy kiúttalan labirintusban úgy, hogy a térképet mindvégig bal zsebünkben hordjuk. Megpróbáljuk újra meg újra, aztán megint, de a tudatalatti programok nem hagyják, hogy úgy igazán kézbe vegyük a dolgainkat, és arccal előre végre sikeres helyzetet teremtsünk önmagunk számára. Ezek mögött rendszerint valamilyen félelem áll. Félelem attól, hogy megtegyünk egy lépést előre, mert tudat alatt rettegünk a kudarctól. Vágyjuk a sikert, de inkább bele sem vágunk dolgokba, mert jobban félünk a sikertelenségtől. Vagy az a tudattalan érzés, hogy nem érdemeljük meg a jót.
Programozott hiedelmeink nagy részét gyerekkorban alakítjuk ki. Szülői minták, elvárások, tapasztalatok hatására. A gyerek felfedezi a világot, kíváncsi, nincs benne félelem, csak természetes vágy az új dolgok megfigyelésére, kipróbálására. Ha felnőttként ezt hagyjuk neki. Ha túlzottan féltjük, vagy állandóan kritizáljuk, vagy megkérdőjelezzük képességeit, akkor megfosztjuk a felfedezés örömétől, és végül leszokik arról, hogy kutasson, keressen, megtapasztaljon. A kritikák hatására megtanulja, hogy neki az új próbálkozások úgysem sikerülhetnek. Később pedig, ha próbál valamit elérni, már eleve fut benne az úgysem sikerül programja, amivel el is űzi egyúttal magától a sikerességet.
Saját magunk nagyon meg tudjuk nehezíteni életünk alakítását. Önsorsrontás az a viselkedés, amikor elérnénk valamit, de a céljaink útjába állítjuk negatív hiedelmeinket, félelemeinket, amelyekkel meggátoljuk azt, hogy jó dolgok történjenek velünk. Ezek mögött rendszerint tudatos vágyaink és a tudattalan szükségleteink közötti összeütközés bújik meg. Például ugyanúgy végződő, ugyanazokkal a problémákkal küzdő sikertelen párkapcsolatok, vagy többször is olyan döntéseket hozunk, amelyben a végig spórolt hónapok után összegyűjtött pénzösszeget végül átgondolatlan döntésekkel elveszítjük. Vagy mély vágy él bennünk, hogy lefogynánk. Nekikezdünk sportolni, de végül nassolással, egészségtelen ételek fogyasztásával megakadályozzuk a sportos alkat elérését.
Minden olyan korlátozó gondolat, érzés, hiedelem, viselkedés, amely visszatarthat valakit attól, hogy elégedett és boldog legyen, önsorsrontó. Hiába vágyunk valamire, tudat alattink olyan viselkedésre ösztönöz bennünket, amellyel csakis kudarcra számíthatunk. Ezek pedig ismétlődnek az életünkben, egészen addig, amíg meg nem elégeljük, és végre rá nem ébredünk, hogy a megoldások kulcsa mindvégig nálunk volt. Csak egyszerűbb, kényelmesebb kifelé mutogatni, és sajnálgatni magunkat, hogy velünk mindig csak rossz dolgok történnek. Van, akinek ez elég. Aki nem akar fejlődni, változni és változtatni.
De annak, aki ezeket a mintázatokat felfedezi életében, egy nagy lépés előre a megoldás felé vezető úton. Ha pedig képes arra, hogy ok és okozatok közötti összefüggéseket lásson meg önmagában, akkor pedig már jó úton jár afelé, hogy változásokat is elindítson életében. A tudattalan elakadásokban, blokkok oldásában pedig hasznos lehet egy szakértő bevonása, aki segít abban, hogy a belső lelki programokat átírjuk önmagunkban.
