Minden általánosítást mellőzve sajnos nagyon is létező jelenség a nők egymás elleni rivalizálása, egymás kritizálása, bántása, és nem, nem szemtől szembe, hanem álnok módon egymás háta mögött. Elég csak egy sikeres és szép nőről megnézni egy Facebook bejegyzést, és alatta elolvasni a kommenteket. A legtöbb negatív és gyakran alpári, rosszindulatú hozzászólás főként nőktől érkezik, ami elég megdöbbentő.
Vajon mi az oka annak, hogy mi nők nem vagyunk képesek egymás sikereit elismerni? Miért van az, hogy nem tudunk egymás örömének örülni? Miért nem működik bennünk a női szolidaritás? Hiszen majdhogynem ugyanazokkal a kihívásokkal, nehézségekkel nézünk szembe, hasonló kétségek nyomasztanak bennünket. Elég szép vagyok-e, elég jó anya vagyok-e, elég jó nő, feleség, barátnő vagyok-e, egyáltalán elég vagyok-e?
Ha egy nő szebb, vagy jobban néz ki az átlagnál, ha jobban ügyel az alakjára, a megjelenésére, és még sikeres, okos is, akkor célkeresztbe kerül, ezek elég indokok ahhoz, hogy kikezdhető legyen. Akkor már megkezdődik az aknamunka ellene. Mert feltételezik, hogy a jobb külső adottságokkal esetleg több jó is jár, és ezt igazságtalannak érzik. Ennek pedig a féltékenység, az irigység az alapja.
Ez nem új keletű jelenség, de talán mai világunkban kiélezettebb lett, mert nem csupán a társadalmi pozícióért, rangért, megélhetésért, jobb partnerért folyik a harc, hanem az esélyegyenlőségnek köszönhetően a jobb munkáért, magasabb státuszért is.
A harc az emberiség természetéhez hozzá tartozik. De amíg a férfiak világában ezt természetes működésként fogjuk fel, addig a nőknél ez visszatetszést vált ki, a női minőségtől ugyanis távol áll. A férfiak rivalizálásának régmúltba visszanyúló hagyományai vannak, és már gyerekkorukban is versengenek a tetszetősebb játékért, a hangadó pozícióért. A lányok harcát viszont a szülők helytelenítik, ezért – bár elnyomni nem tudják bennük – ők a felszín alatt marják egymást, amihez nem látható egyik eszközük a manipuláció. Ez pedig később is így marad, csak még erőteljesebb formában, még keményebb eszközökkel.
Egy olyan világban, ahol a szépséget a férfiak definiálják, nő nőnek farkasa lett, mert a nő értékének szépségén és fiatalságán keresztül történő meghatározásával a kevés önbecsüléssel és önértékeléssel rendelkező nők leírva és mellőzve érzik magukat. Ezért azok, akiket a csökkent értékűség működtet, kompenzálnak, úgy pozicionálják magukat, hogy a környezet által jobbnak ítélt társaikat megpróbálják lenyomni, nevetségessé tenni, rosszabb színben feltüntetni. És ez valahol fájóan húsba, lélekbe maró tény…
A nők érzelmi működését nehezíti, hogy sokkal több társadalmi elvárásnak kell megfeleljenek. Minden platformon ordítva kommunikálja, vagy csak épp sugallja a média: legyél vonzó, jó nő, jó szerető, jó munkaerő, jó anya, jó feleség, de mindenekelőtt szép és fiatal. Ezért sokan, hogy versenyben maradjanak, elkezdenek minden körülményhez kétségbeesetten igazodni, és megfelelni, és ezzel mintegy belekényszerítik önmagukat egy őrlő maximalizmusba, amely egy idő után eltávolítja őket önmaguktól. Elveszik a lényük és lényegük, és ez olyan lejtmenetet indít el életükben, ahonnét aztán már nehéz lesz felállni. Talán csak mások vállára állva, másokat taposva sikerülhet.
Az elvárások, az ítélkezések nők között nagyon erősen működnek. Ha valaki nőként ki meri mondani, hogy fáradt a gyerekneveléstől, azt egyből támadják. Rögtön megkérdőjelezik anyai alkalmasságát, még mélyebbre taszítva a kétségek mocsarában. Ha valaki el meri mondani, hogy nő létére nem szeretne gyereket vállalni, rögtön támadások kereszttüzében találja magát, és nem, semmiféle megértéssel nem találkozik női közegben. Pedig nem látnak bele az életébe, nem ismerik a hátterét, de replikázni ettől függetlenül is szemrebbenés nélkül képesek. Ha egyedülállóként éli egy nő mindennapjait, akkor azért beszélik ki, megpletykálják, értékeit becsmérlik, mert elképzelni sem tudják, hogy azért van egyedül, mert úgy jó neki. Aki szülés után nem sokkal visszamegy dolgozni, az egy lelketlen karrierista, ha pedig nem megy vissza, egy eltartott nő lesz nőtársai szemében. Elég feszítő dilemma…Az pedig végképp elszomorító, hogy egy nő ellen elkövetett erőszak után az áldozatot épp a nők hibáztatják.
Ha pedig nőként valaki vezető is és nem kellően tudatos, akkor gyakori, hogy minden eszközzel védi hatalmát, és a pozícióban alatta lévő nőkre ellenségként tekinthet. Érdekes, hogy férfi beosztottjaikban nem látnak riválist. Egy amerikai kutatás kimutatta, hogy a nők által vezetett férfiak jóval több figyelmet és segítséget kapnak, mint női kollégáik. A női főnökök jelentős része nem támogatja azonos nemű beosztottjait, sőt az sem ritka, hogy akadályozzák munkájukat és érvényesülésüket. A női főnök alatt dolgozó nők többet szenvednek álmatlanságtól, stressztől, fejfájástól, mint akik felett férfi vezető áll. Persze benne van az is, hogy nőként még mindig magasabb elvárásoknak kell megfelelni egy vezetői pozícióért, és a nehezen megszerzett helyüket féltik. Emellett természetesen az is igaz, hogy vannak példamutatóan jó női vezetők.
A jellemzően férfiak uralta munkahelyi környezetben a mutatós nők gyakrabban kerülnek jobb pozícióba, mintha a szépség egyúttal magában hordozná a jobb képességeket is. Mintha a jobb kinézet kódoltan a nagyobb fokú alkalmasságot is magában hordozná. Pedig ez csupán egy férfi preferencia, olyan megnyilvánulás, amit ősi ösztönösségük irányít. Ez pedig már pont elég ahhoz, hogy érzelmi bombát robbantson egy női munkahelyi közösségben.
Az önelfogadás, az önbizalom és az önbecsülés hiánya sok áldozatot szed. Azok a nők, akiket ezek működtetnek, bizonytalanná válnak, és projektálnak, hárítanak, vagy másokon verik le frusztrációikat.
Egy sugárzóan magabiztos, önazonos nő nem akar versenyezni. Nem hasonlítgatja másokhoz magát. Akár – mások által – szépnek mondott, akár nem, egyszerűn jól érzi magát a bőrében. Idáig általában hosszú út vezet el, többnyire fájdalmas helyzeteken át, amikor megtanulja, hogy ne másoktól tegye függővé saját magába vetett hitét, és értékének meghatározását. Nem hagyja, hogy erről mások döntsenek. Nem akar más nőkkel versenyezni, másokat kipletykálni, nem akar másokat bántani, mert nem másokról szól az élete, hanem saját magáról. Kellőképpen bölcs hogy ne a taposáson, a másokra való mutogatáson, a más nőkre való féltékenységen és a kritizáláson át akarjon előre jutni. Egy önmagával békében élő nő nem rivalizál, ő másokkal is békében él.
A női minőség az elfogadásról, a lelki finomságról, az asszertív kommunikációról szól, és végre hozzá tartozhatna egymás támogatása, elfogadása, az egymásra való odafigyelés, és a női szolidaritás is. Békésebb hely lenne a világ…
