Mindent pontosan és tévedhetetlenül tudnak. Mindent értenek, és jól gondolnak. A hiba lehetőségét kizárják. Azon felül pedig hogy mindenhez is értenek, ezt még nyíltan ki is fejezik, ellentmondást nem tűrőn. Semmiféle ellenkezést nem viselnek el. Ezért alap attitűdjükhöz tartozik az agresszivitás, a rámenősség, és a felsőbbrendűség. A kommunikációban irányítók, ők azok, akikhez elmész a saját véleményeddel, és eljössz az övékkel. Mert lehengerlő stílusuk hatással lesz rád. Néha megsemmisítő módon.
Ha valaki hibázik a környezetükben, vagy épp máshogy gondolkodik, azt jól kiosztják, vagy épp kéretlen tanáccsal látják el. Mert kendőzetlenül sulykolják a másik emberbe, hogy mit kellene tenniük abban a helyzetben, amiben épp vannak. Mindezt úgy, hogy nem látnak bele a motivációjába, nem értik az érzelmi működésének okait, de ez igazából nem is érdekli őket. Viszont véleményüket közvetítve azt sugalmazzák, hogyha a másik nem úgy dönt, ahogy ők azt megmondták, akkor minimum érezze magát hülyének. Vannak olyanok, akik ezt kedvességnek, nyájasságnak álcázzák, viszont a hatása ugyanaz. Önbizalmat rombol, bűntudatot ébreszt. Mert néha a kéretlen beszólogató nem a viselkedést kritizálja, hanem magát az embert. A segítő szándéknak álcázott jótanács nem előre visz, hanem hátráltat a probléma megoldásában. A szándék kommunikációs retorikája sokféle lehet ezen kívül, hízelgő, vagy aggódó, akár segítő szándékú. De minden esetben kritika, kioktatás, minősítés, és ez a lényeg. Mindegy milyen a csomagolópapír, a tartalom ugyanaz, és ugyanazt a hatást is kelti. A célozgatásaikkal a másik ember én-határait sértik, akinek az életébe gázolnak bele, és úgy gyalogolnak át gyakran a lelkén, hogy a maguk mögött hagyott ormótlan lábnyomaikkal mit sem foglalkoznak.
Ha tényleg a jóindulat hajtaná őket, akkor megvárnák a segítségkérést, vagy meghallanák, hogy a másik embernek épp mire van szüksége, és aszerint reagálnának az igényeire. Ha már segíteni akarnak.
Az észérveknek helye nincs a velük való kommunikációban. Igazából az ego hajtja őket, mert számukra az érvényesülésük egyet jelent mások ledorongolásával, elnyomásával. Aki saját igazát nyomatja, az látszólag magabiztos csak, belül fél attól, hogy kiderül, hogy egyáltalán nem olyan fantasztikus, mint amilyennek mutatja magát. Mert belülről bizonytalan, önbizalom hiányos. Ez persze nem menti fel az alól, hogy más emberek életébe kontárkodjon.
A rosszindulatú megmondók nyíltan odamondanak, nem foglalkozva a következményekkel. Empátiát nem ismernek. A közösségi portálok felületei ennek nagyon jó terepet biztosítanak számukra. Ott lehet gyalázkodni, beleállni a többiekbe, minősíteni, kritizálni, megalázni, fölényeskedni. Elég csak beleolvasni kommentjeikbe, megnézni azok stílusát. Még az sem tart vissza embereket a saját maguk lejáratásától, hogy az arcukat adják hozzá. Jogot formálnak ahhoz, hogy mást bántsanak.
A minap attól volt hangos a média, hogy egy – az asztalra már sokat letett – sportolónk visszalépett egy olimpiai versenyszámtól. Megmondó emberek hada vetette rá magát a hírre, és a több ezer komment nagy része mindennek nevezhető, csak jóindulatúnak nem. Kocsmába illő stílusuk pedig még beszédesebb. Mert hirtelen mindenki avatott hozzáértő lett. A színfalak mögé ugyan senki nem lát. Nem tudhatják mi történt, mi zajlott ott. De ettől függetlenül ellenségeskednek, beszólnak, ócsárolják azt, aki már bizonyított. Aki már fényesítette hazánk presztizsét.
De épp ilyen vehemenciával vetik rá magukat egy-egy megosztó posztra, vagy egy olyan írásra, ami egy ismert személyiségről szól.
Elképzelhető, mi van a lelkükben, ha attól érzik jobban magukat, hogy valakinek beszólnak, hogy nevetségessé teszik, kritizálják, ócsárolják. Mennyi elfojtás, félelem, harag és gyűlölködés uralhatja lelküket. Milyen sok ki nem mondott vágy feszülhet bennük. Ezt a fortyogó lávaként duzzadó indulatot pedig ki kell lökni magukból, meg kell szabadulni tőle, mert annyira feszít. Így azokon verik el a port, akik nincsenek olyan helyzetben, hogy megvédjék magukat. Vagy gyengébbek, kiszolgáltatottabbak. Esetleg nem tudnak visszavágni. Vagy csak vannak már annyira edzettek, erősek, vagy bölcsek, hogy nem is akarnak. Mert végül is tényleg nem az számít, hogy mit mondanak…
Ezeket az embereket jobb kerülni, de legalábbis velük szemben az én-határainkat markánsan meghúzni, és nyíltan kifejezésre is juttatni azt. A kéretlen tanácsokat – bármilyen formájában – sem kell elfogadnunk. A saját lelki egyensúlyunk megőrzéséhez hozzátartozik, hogy megszűrjük a külvilág felől érkező impulzusokat, és nem engedjük át önvédelmi rendszerünkön a számunkra nem hasznosakat, a lehúzóktól pedig élesen elhatárolódunk. Rajtunk kívül senki más nem tudhatja, hogy mi mozgatja érzelmeinket, és ezáltal mindennapi működésünket, és ezért azt sem, hogy mi tenne jót nekünk. Néha a vesztünkbe rohanunk, vagy a józan ésszel pont ellentétesen döntünk. Azonban nem kell, hogy ettől megvédjen bárki is. Mert lehet, hogy épp a megfontoltságot kell megtanulnunk általa. Jó, ha a döntéseinket saját magunk hozzuk meg mindenféle külső okoskodásoktól mentesen. Senkinek nem kell megengednünk, hogy akár színes szagos csomagolópapírba bebugyolált tanácsokat osztogasson nekünk. Vagy kioktasson. A mi életünk a mi felelősségünk.
A véleményünk pedig ugyanannyit ér, mint bárki másé. Még akkor is, ha azt csak csendesen osztjuk meg egy baráti társaságban, és nem fennhangon nyomasztjuk vele környezetünket kéretlenül.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
