Van úgy életünk során, hogy robotpilóta üzemmódba kapcsolunk. Tesszük a dolgunkat, ugyanazokkal a napi szintű feladatokkal, végkimerülésig. Ugyan halálosan unalmas és ettől kimerítő is, de valamiből élni kell. Aztán otthon folytatódik tovább, mert a házi teendők sem várhatnak. Mire pedig lenne egy kis szusszanásnyi időnk, addigra már csak vegetálni van kedvünk a kanapén. Teljesen egyforma napok jönnek egymás után, pár apró sikerélménnyel, de semmi igazán motiváló, testet, lelket feltöltő nagy euforikus élményben nincs részünk (legyen ez bármi, amit annak élünk meg, egy utazás, egy kalandos túra, egy nagy cél elérése, stb.) Pedig vágyunk rá legbelül, izgalmat, életörömöt remélünk. Hogy végre történjen már valami, ami vákumot képez az életünkben, és helyére csorogjon be a vérpezsdítő siker, a szerelem, vagy egy izgalmas projekt. De ezek maradnak az álmok szintjén. A kényelem nagy úr, de lehet, hogy a változástól való félelem is bennünk bujkál. Így aztán szabotáljuk magunkat, és nem mozdulunk, mert igaz, hogy jöhetne már valami, ami felvillanyozó, de csak akkor, ha semmilyen rizikóval és kockázattal nem járna. Ha megtörténhetne minden kellemetlenség nélkül, szinte csak átcsordogálnánk bele. Vagy teleportálnának bennünket, és egyszer csak a jó közepén találnánk magunkat.
Sóvárgunk valamilyen homályos, nem körvonalazott dolog után, amitől boldogságot remélünk. Mert persze kint keressük, megszerezhető dolgokhoz kapcsoljuk. Mindegy, csak ne nekünk kelljen lépni. Ezzel aztán le is rakjuk vállainkról az életünkért vállalt felelősséget. Nem állítunk fel nagy célokat, akkor nincs kudarc sem. Maradunk a kényelmes komfortzónában, mert az nem hordoz veszélyt.
Leginkább csakis akkor váltunk, változtatunk, ha elviselhetetlenné válik az a helyzet, amiben benne vagyunk. Ha már annyira úgy fáj, hogy elviselhetetlen. Akkor viszont szélsebesen keressük a kiutat. Ebben a helyzetben a legjobb motiváció a fájdalom. Egyébként – mint a legtöbb ember- jól eldagonyázunk a langy melegben. Mert annyira nem rossz, hogy kiutat keressünk. Legalábbis megmagyarázzuk magunknak, és az önigazolások gyártását professzionális szintre fejlesztettük. Nem szeretünk kimozdulni kényelmes közegünkből. Még akkor sem, ha nem jó benne lenni. Ha az önbecsülésünk látja kárát. Azt hisszük, az egy állandó védelmi közeg, én inkább úgy tekintek rá, mint egy ketrecre, ami rabságban tart. Persze, szükségünk van rá, hiszen egyfajta állandóságot, kiszámíthatóságot ad, ami nélkül nem tudnánk létezni. De csak akkor, ha abban a térben és közegben nem bántások sorozatát éli meg az ember.
Hozzá lehet szokni a rosszhoz. Egy feltételezett kísérlet az élőlények környezethez való adaptálódását kísérelte meg bizonyítani. A teszt során a forró vízbe ejtett béka azonnal kiugrana, viszont hogyha hideg vízbe helyeznék, amit lassan melegítenek, egyszerűen megfőne, mert fokozatosan szokna hozzá a fájdalmas változáshoz, úgy, hogy szinte észre sem venné. Ez pedig jól érzékelteti azt, hogy az egyre kényelmetlenebbé váló helyzethez képesek vagyunk alkalmazkodni, mert ez alól nem kivétel az ember sem. Úgy igazodunk a lehúzó helyzetekhez, hogy tudatossá sem válik számunkra. A rutin szépen lassan öli meg a spontaneitást, a vibrálást és a kisugárzást. Pedig a spontaneitás az élet egyik izgalmas fűszere. Meghagyja a bármi jöhet lehetőségét. A kaland, a nem mindennapi dolgok érkezését életünkbe.
Ahhoz viszont, hogy megtaláljon bennünket bármilyen igazán nagy lehetőség, engedélyt kell rá adnunk. Mert tudat alatt ezt gyakran szabotáljuk önmagunkban. Nem hisszük el, hogy megérdemeljük a jót. Ezért aztán nem is lépünk, nem próbálkozunk. Vagy ha igen, azt csak önigazolásunk miatt. Hogy elmondhassuk: lám-lám mindent megpróbáltunk, mégsem jött össze….
Az igazán izgalmas élményt önmagukban a külső ingerek nem hozzák meg. Ugyan a külső impulzusok a vért oxigénnel, a testet adrenalinnal, a szívet izgalommal töltik fel. Pár hétre elegendő érzelmi doppingszert nyújtanak, ami azzal a motivációval lát el bennünket, hogy tegyük mindennapi dolgainkat. Hogy haladjunk, tanuljunk, fejlesszük magunkat. De aztán később elcsendesedik a hatása, és az emlékeink kis dobozkájába helyezzük őket. Ami persze jó, mert örökre a miénk marad. De tartós lelki kielégülést nem hoznak. Időtálló változást sem. Mert ha valami bennünk nem kerek, nincs meg az a boldogság szint, ami a lelki egyensúlyt tartja bennünk, akkor hiába jön bármilyen külső inger, nem adja meg a vágyott tartós teljességet.
Mert az alapot a belső békés lelkiállapot adhatja csak meg. Ha bennünk rend van, akkor külső világunkban is. Mert minden bennünk lévő érzés, gondolat kivetül környezetünkre, és meghatározza vonzásainkat. De ezzel nem szeretünk szembenézni, mert feladatunk van vele. Mert a lelki terhek letételéhez nincsenek eszközeink. Egyébként is olyan megfoghatatlan. Az is kérdés lehet, hogy mivel kezdjük? Merre induljunk? Egyszóval macerás és kész – így gondoljuk. Amivel pedig munka van, azt nem szeretjük. Még akkor sem, ha megalkuvásokkal teli élet az ára.
Sokan elindulnak, aztán az első kanyarnál – mikor szembe kell nézni az első múltbéli, saját maguk által kinevelt démonnal- visszafordulnak. Inkább nem vesznek róla tudomást. Irány vissza a jól bevált kényelmi zónába, ami kiszámítható. Közben bíznak abban, hogy a félelmeik, rossz érzéseik majd felszívódnak, és hogy majd jobb lesz. Persze maguktól nem fognak eltűnni, csak egyre növekednek, mígnem felzabálják otthont adó gazdájukat.
A kisebbségben lévők viszont nem hagyják annyiban a dolgot. Ők válaszokat akarnak. Kíváncsiak, és készek arra, hogy megváltoztassák szemléletmódjukat, és ezáltal életüket is. Ők bevállalják sorsfeladatukat. Ők legyőzik félelmeiket, és ha kell, védőháló nélkül ugranak. Mert menet közben születik bennük olyan erő és önbizalom, ami átsegíti őket minden nehézségükön. Fájdalmakon át vezet az út, mert minden őszinte szembenézés nehéz. Ennek ellenére ők felállnak kényelmes foteljükből, és elindulnak. Lehet ugyan, hogy félnek tőle, mégis belevágnak. Lehet, hogy párszor elbuknak, de az élet azzal jutalmazza őket, hogy köréjük rendezi mindazt, amire legbelül vágynak. Ezért megéri, és elmondhatják, hogy vállalták életükért a felelősséget, és nem hagyták, hogy mások írják sorskönyvüket.
Ha épp fájdalmas helyzetben vagy, ha nem becsülnek, nem vagy fontos ott, ahol vagy, akkor legyen erőd változtatni! Tedd meg magadért! Ne ragadj benne olyan helyzetben, amelyben megaláznak, bántanak és megingatnak a saját szerethetőségbe vetett hitedben! Nem igaz, hogy az élet csupa megalkuvás és lemondás! Nem igaz, hogy be kell érned kevesebbel, mint amit érdemelsz. Végy egy nagy levegőt, és nézz szembe önmagaddal. Vágj bele, ne halogasd. Lépj ki a komfortzónádból!
Életed legizgalmasabb utazása az lesz, amit önmagad felé teszel.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
