Sok ember szeret szenvedni. Még mielőtt rávágnád egyből, hogy szeret a fene, hadd mondjam el, hogy miért írom ezt.
Gyakran nem tudatosul bennünk, hogy milyen önszabotáló programokat futtat lelkünk. Az egyik ilyen meghatározó, egyben lehúzó program a szenvedés. Amikor mindent rossznak, és fájdalmasnak ítélünk meg maguk körül. Amikor nem látjuk meg a jó dolgokat körülöttünk, és mindennap úgy rugdossuk ki magunkat az ágyból. Esténként pedig magányunkban, borgőzös fejjel merengünk arról, hol romlott el az életünk. Ebben pedig mintha lenne egy tudattalan szándékosság is. Mert ha szenvedünk, akkor mélyen sajnáljuk magunkat, és esetleg sajnálnak bennünket mások is. Változatos formában szenvedünk a párunk, a munkahelyünk, az anyagi helyzetünk miatt, vagy épp azért mert magányosak vagyunk, vagy elhagyottak, és folytathatnám a sort. Találunk rá okot bőven.
A szenvedés érzését azonban mi hozzuk létre saját magunk számára. Amin a figyelmünk, ott az energiánk. Ahol az energiánk ott lesz a teremtésünk is. Ha a negatív dolgokon tartjuk a figyelmünket, azokon rágódunk, akkor az fogja meghatározni vonzásaink minőségét. Ha szenvedésben tartjuk magunkat, akkor önbeteljesítő jóslatként csak olyan helyzet érkezhet meg az életünkbe, ami erre rá is erősít. Aztán az ördögi kört pedig szépen magunkra is zárjuk.
A szenvedés valójában önigazolás. Áldozatiságunk igazolása. Amikor önmagunk számára felmentést adunk saját életünk irányítása alól, mert nem vállaljuk a felelősségét. A sorsot hibáztatjuk, vagy más emberekre mutogatunk, akik gonoszan viselkednek velünk. Közben fájdalmainkat szomorkásan ecseteljük környezetünknek is, mert energia nyerhető a figyelmük által. Az önigazolás egyben önáltatás is. Ez egy kényelmes állapot, mert nem kell szembenézni önmagunkkal, nem kell ránézni az elakadásainkra, hibás programjainkra, negatív hitrendszerünkre, a bennünket működtető sérülésekre. Mert az mindig komoly munka, hogy önmagunkat lelkileg rendbe tegyük. Milyen érdekes, hogy ha fáj a fogunk és egy éjszakát gyötrődünk, másnap úgy rohanunk a fogászhoz, mint akit puskából lőttek ki, de lelki szenvedéseinkkel éveket el tudunk dagonyázni a lehúzó lelki mocsárban. Közben persze álmodozunk a boldogságról, a megváltásról, arról, hogy majd jön valamilyen csoda, ami hirtelen széppé teszi világunkat.
Furcsa ambivalencia, hogy minél több élvezeti cikkel vesszük körbe magunkat, minél kényelmesebbé tesszük világunkat, annál inkább elmagányosodunk, és egyre boldogtalanabbá válunk. Minél több mindenünk van, annál inkább nem értékeljük, ami a miénk. Pedig boldogságunkat gyakran megfogható dolgokhoz kapcsoljuk, vagy párkapcsolathoz, anyagiakhoz. Persze ha ez így lenne, akkor a világ nagy része nagyon boldog lenne. Mégis tömeges tünet a szenvedés.
Persze áhítozunk a remény után. Hogy egyszer majd jobb lesz. Vesszük a sok önsegítő könyvet, olvassuk a biztató, motiváló idézeteket, mert azt hisszük, hogy ezek majd meghozzák a vágyott lelki békét. De ez önmagában kevés.
Az elégedettség, a boldogság ugyanis nem egy kívülről befelé irányuló állapot. Ez mindig fordítva történik. Csakis bennünk születhet meg, ha hagyjuk. De ehhez már egy magasabb tudatossági szint szükséges. Ha érezzük, hogy valamilyen elakadásunk, problémánk van, ami gátolja bennünk az önmagunkba vetett hitet, akkor ezzel készek vagyunk foglalkozni. Akkor nem a világra és más emberekre mutogatunk, hanem elindulunk befelé, és szembenézünk azzal, hogy vajon hol veszett el az önmagunkba és a világba vetett hitünk. Vajon mikor hittük el, hogy nem vagyunk szerethetők, értékesek? Mert szenvedéseink mögött ez a leggyakoribb ok. Ha önmagunkban nem látjuk meg az értéket, akkor a külső világunkban sem találjuk meg. Hiába lesz modern, minden elvárást kielégítő lakásunk, márkás sportkocsink, a bennünk lévő hiányt nem fogja kompenzálni. Szenvedésünkre nem lesz gyógyír egyik sem.
Mélyről jövő elvárásaink vannak, de anélkül szeretnénk boldogok lenni, hogy tennénk érte. Ami azt jelentené, hogy végre kezünkbe vesszük életünk irányítását: meghúzzuk lelki hatásainkat, helyre tesszük megborult kapcsolatainkat, vagy kilépünk a lehúzó helyzetekből. Ráhatásunk persze nincs mindenre, de ekkor pedig a viszonyulásunkról dönthetünk. Hogy miként állunk hozzá azokhoz a helyzetekhez, amit nem tudunk irányítani. Emellett fontos lenne észrevenni magunk körül mindazt a jót, ami már megvan az éltünkben, amit eddig elértünk.
A szenvedés mögött lehet egy családi minta is. Ha gyerekként az rögzült bennünk, hogy családunk tagjainak élete merő szenvedés, és fájdalom, akkor ezt anélkül visszük tovább, hogy tudatosulna bennünk. Akkor ehhez igazítjuk saját sorsunkat, mert családunkhoz való lojalitásunk erre predesztinál bennünket. Ezzel pedig szépen elszabotálgatjuk magunkat, életünket.
Vannak szomorú sorsok, nehéz életek, ahol kijutott a gyászból. Egyik ismerősöm egy év leforgása alatt egymás után három szerettét vesztette el, közben pedig súlyosan megbetegedett. Egy kínzó, nagyon fájdalmas gyászfolyamaton ment át, miközben gyógyulása is kétesélyessé vált. De kijelentette, hogy fel fog állni belőle, mert hiszi, hogy tartogat még neki az élet csodás pillanatokat. Hozott egy döntést, hogy nem lesz a saját éltének áldozata. Hogy feláll a padlóról, akkor is, ha nehéz, mert így is, úgy is neki kell leélnie az életét. De nem mindegy, hogy az milyen minőségű lesz.
Érdekesség, hogy az ENSZ egy felmérése alapján – amelyben kutatói az országok boldogság indexét állították össze-, a magyarokat a sorban több más ország mellett jóval megelőzi például a közép-amerikai Costa Rica, ahol a népesség nagy része mélyszegénységben él. Össztudati szinten ugyanis ők a családjukban, kapcsolataikban megtalálják az elégedettségük forrását. Ők nem a közösségi médiában élik meg kapcsolódásaikat. „Pura Vida”, vallják, ami annyit tesz, hogy élvezik az életet akkor is, ha semmijük nincs, mert élnek, süt a nap a fejük felett, vannak szeretteik, és meg tudják élni a jelent. Megtalálják életükben az értelmet bármilyen körülmények között is. (Kérdés, hogy mi magyarok össztársadalmi szinten miért vagyunk a sor végén. Lehet, hogy mi a szenvedést transzgenerációs szinten is hordozzuk magukban, ami történelmi veszteségeinkhez, mintegy kollektív traumánkhoz kapcsolódhat? A mély tudatalatti fájdalmat, amin nem tudunk túljutni, nem tudjuk feldolgozni…?).
Saját magunkért azonban tehetünk lépéseket, ez pedig kihat világunkra is.
Mert a szenvedés is, és a boldogság is egy életszemlélet. Arról szól, hogy minek adunk energiát. Mit veszünk észre az életünkben. A hiányra fókuszálunk, vagy a VAN-ra. Amit önmagunkban látunk, azt látjuk a világban is. Mert minden belőlünk indul ki. A gondolatainkból, érzéseinkből, a lelkünkből.
Igaz a mondás, hogy csak addig kell szenvednünk, míg rá nem jövünk, hogy nem kell.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
