Életünket tudattalanul is alakítjuk hitrendszerünkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel és viselkedésünkkel. Ezek a belső – a múlt tapasztalataira épülő – folyamatok meghatározzák döntéseinket, választásainkat, mindennapi működésünket. A tudatalatti a lelki irányító központunk, ami kiadja a parancsot tudatos énünknek, az pedig végrehajtja. Épp ezért néha nem is értjük önmagunkat, döntéseinket, viselkedésünket. Hogy miért maradunk benne olyan helyzetekben, amelyek nem szolgálnak bennünket, vagy miért megyünk bele olyanokba, amelyekben már az elején vannak figyelmeztető jelek, hogy nem lesz jó. Pedig amíg ezekre a tudatalattit működtető belső programokra nem látunk rá, addig nem tudjuk felette átvenni az irányítást. Nem ritkán az összefüggést sem vesszük észre a múlt történései és jelenünk eseményei között.
Amivel nagyon erősen megakadályozhatjuk életünk alakulását, az az ellenállás. Ez egyrészt személyiségünk önvédelmi mechanizmusa, amellyel védjük önmagunkat, viszont a pozitív történéseknek is gátat szabhat. A belső ellenállás gyakran azt jelenti, hogy kézzel-lábbal hadakozunk a változás ellen. Azt gondoljuk, hogy bizonyos dolgoknak máshogy kellene lenniük, mint ahogy megtörténnek, próbáljuk ilyen formán is irányítani életünket. De minél inkább akarjuk ezt görcsösen, annál inkább kicsúszik a kezünkből.
Életünk egy állandóan áramló folyamat, változás, amiben az ellenállás úgy képez gátat, mint egy nagy kő a patakban. Számtalan esetben még akkor is ellenállunk a változásnak, amikor épp nem túl kellemes helyzetben vagyunk, vagy épp a vágyott esemény megvalósulásának a lehetőségét szabotáljuk vele. Szélmalommal harcolni vagy széllel szemben pisilni pedig nem szerencsés.
A fájdalmas tapasztalások hatására a személyiség egyre merevebb lesz, fel nem oldott élményei miatt egyre inkább elfojtja érzelmeit, és egyre ellenállóbbá válik. Bezárkózik, mert az tűnik biztonságosnak. Abban az állapotában kevésbé bánthatják. Idő közben az életbe vetett hite is megkopik, főleg, ha úgy gondolja, hogy nincs ráhatása élete alakulására. Mivel pedig rengeteg rossz tapasztalattal rendelkezik, már nem csak a rossznak, de a jónak is ellenáll. Ezzel pedig megakasztja saját életét, és olyan, mintha egy lakatlan szigetre költözne. Jó távol az emberektől, a kapcsolódási lehetőségeitől.
Ezt addig tudja így működtetni, míg rá nem jön, hogy nem tudja. Mert magányossá, kiégetté válik, közben fizikai tünetei is lesznek. Robot üzemmódban él, már semmi nem lelkesíti, ez a napi rutin berögzül, és ezen egyre nehezebb lesz változtatni. Az ellenállás, még több rossz tapasztalást és szenvedést szül. Állandó harcban tartja önmagát, küzd mindennel, amit ellenségnek hisz, márpedig végül már mindenkiben ellenséget lát. Aztán végül bezárul a kör. Emögött a félelem áll: a sebezhetőségtől, fájdalomtól, kudarctól, csalódástól.
Csakis tudatossággal, a változásra való hajlandósággal lehet ebből a csapdából kikecmeregni. Az ellenállás másik végpontja a megengedés. Ha elfogadjuk, hogy a világunk folyamatosan változik, és – mintha egy folyóba lépve hagynánk, hogy az áramlat vigyen magával- megengedjük, hogy hozzon új tapasztalatokat, érzéseket, történéseket. Akkor tudunk csak együtt áramolni az élettel. Nincs mindenre hatásunk, de a dolgokhoz való viszonyulásunkra igen. Mi dönthetjük el, hogy miként tekintünk életünk sorsszerű eseményeire. Aki nyitott, sokkal könnyedebben éli meg a változásokat. Ha befeszülünk, és ellenállunk, a világ és az életünk akkor is változik, de csak szenvedésben lesz részünk.
A megengedést is meg kell tanulnunk, mert nagyon gyakran épp berögződéseink szabnak neki gátat. Hagyni kell, hogy néha vigyen az ár, és itt nem a passzivitásra gondolok, hanem az élettel való együttműködésre, arra, hogy engedélyünkkel beáramoljon a jó tapasztalatok formájában. Ez a görcsös akarás elengedését jelenti, azt, hogy nem akarjuk szorosan irányítani az irányíthatatlant, és nem akarunk ellenállni a változásnak.
Sokat segíthet ebben a folyamatban az, ha felismerjük azt, amiért jelenleg hálásak lehetünk. A szeretteinkért, azokért a dolgokért, amit eddig elértünk az életünkben. Illetve segít az is, ha megértjük, hogy minden helyzet és ember okkal érkezik életünkbe, amelyek célja az előre mozdításunk, fejlődésünk. Még akkor is, ha fájdalmas tapasztalást hoznak. Mert fejlődni általuk tudunk. Életünk egyik értelme pedig épp a fejlődés, önmagunk legjobb énjének felfedezése, megélése.
Az ellenállás rideggé, merevvé és magányossá teszi az embert. A megengedés pedig olyan áramlatot indít el az életünkben, amely megsokszorozza lehetőségeinket. Megengedjük, hogy azok legyünk, akik vagyunk, hogy az történjen, aminek történnie kell, és hogy azt tapasztalhassuk, amire épp szükségünk van. Az áldás néha álruhában érkezik hozzánk. De csak akkor léphet be az életünkbe, ha erre engedélyt adunk neki.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
