Bizonyos szabályok betartásához igazodnunk kell, hiszen emberi közösséghez tartozunk mindannyian. Ezek a szabályok befolyásolják, hogy miként viselkedjünk. Hatnak ránk, a normális emberi működéshez hozzá tartozik, hogy nem mások rovására érvényesülünk, és hogy tisztelettel bánunk másokkal. Ha ezeket betartjuk, és nem deviánsként éljük napjainkat, akkor saját működésünk, választásaink, döntéseink -mivel a mi életünket mozdítják előre, vagy hátráltatják, mikor hogy, – senki másra nem tartoznak. Persze az emberek szívesen ítélkeznek, és örömmel beszélnek ki másokat a hátuk mögött. Ez sok embert idegesít, de teljesen feleslegesen, mert az emberi működés része, ez olyan dolog, amin nem tudunk változtatni, de a hozzá való viszonyulásunkon igen.
Sok ember veszik el abban, hogy kényszeresen meg akar felelni másoknak. Mert mintaként, ezt hozta otthonról, vagy mert az önszeretetéhez nem adták meg azokat a stabil alapokat, amire építeni tudná magabiztosságát. Azok ez emberek (főleg nők), akik nem hisznek saját erejükben és értékességükben, mindig vágyják a visszaigazolást környezetüktől, hogy szeressék, elfogadják őket. Ám ha a környezetükből jövő visszajelzés nem pozitív, akkor kétségbe esnek, számukra egy-egy kritika húsba vágóan fájdalmas lehet. Mert épp az hiányzik belőlük, ami ettől megvédené őket, az önelfogadás.
Néha túlbecsüljük azt, hogy mások mennyire foglalkoznak a mi életünkkel. Azt gondoljuk, hogy mivel saját problémánk bennünket a nap 24 órájában foglalkoztat, őket is ez fogja érdekelni. Persze attól is függ, hogy milyen közegben élünk. Egy kisebb emberi közösségekben még ma is visszatartó erő, hogy bizonyos viselkedéshez mit szólnak mások. Egy faluban mindenki tud mindent. Ki hogyan, kivel, mivel, mikor meddig, mennyiszer. Egy nagyvárosi környezetben ez kevésbé releváns jelenség.
A kritikusok
Mások véleményének figyelembevétele akkor lesz probléma, ha hagyjuk, hogy azok a saját magunkról alkotott képet felülírják, és ezzel elbizonytalanítsanak bennünket. Közben elfelejtjük, hogy emberek vagyunk, és nem vagyunk tévedhetetlenek, ezért hibázunk, rosszul választunk és döntünk néha (bár igazából nincs rossz döntés, mert mindegyik döntés egy hasznos tapasztalás akkor is, ha a végeredmény nem az, aminek vártuk).
Az emberek nagy része pont ezért kritizálja a másikat, hogy kibillentse egyensúlyából. Ha boldognak tűnik, vagy sikeres, akkor ez őket bosszantja. Féltékenyek, és mivel nincs kedvük, erejük, energiájuk ahhoz, hogy önmagukkal foglalkozzanak, inkább másokat húznak le. Ez tehát nem is arról szól, akivel kapcsolatban ítéletet fogalmaznak meg, hanem sokkal inkább arról, aki megfogalmazza. Az ő gyengeségéről, irigységéről. Tudod, a mondás, mely szerint nem az számít, hogy mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja…. Egy-egy kritikus vélemény hallatán ráadásul azt is érdemes átgondolni, hogy az mennyire objektív. Mert az is lehet, hogy a rosszindulat vezérli, vagy az ítélkező fél belső bizonytalanságából, megoldatlan lelki sérelmeiből fakad.
Lelki határaink kijelölése
Ameddig nem tudjuk kijelölni lelki határainkat, addig foglalkoztathat bennünket az, hogy mások milyennek látnak bennünket, vagy mit gondolnak rólunk. A lelki határ ugyanis egyfajta védőburok körülöttünk, amin keresztül kívülről csak az szivároghat át hozzánk impulzusként, amire mi engedélyt adunk. Egy önvédelmi rendszer, és az önbecsüléshez kapcsolódik. Aki függ mások véleményétől, az nem fog határokat jelölgetni, mert azzal lesz elfoglalva, hogy kimondott, vagy ki nem mondott elvárásoknak megfeleljen. Persze lehetetlenség mindenki számára tökéletesnek tűnni, és pont ezért kellene letenni a hajkurászásáról. Mert nagyon fárasztó és idegőrlő feladat, miközben elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában. Aki nem tanulja meg azt, hogy magasról tegyen mások véleményére, az benne ragad egy, – a saját magának – kreált fullasztó csapdában. Mert a fókuszt önmagáról áthelyezi más emberekre, ez pedig meggátolja abban, hogy kiteljesedett életet éljen.
Akik ezt jól művelik, számukra érdektelen az, hogy vélekednek róluk. Pontosan tudják, hogy mindenkinek megvannak a saját harcai, nehézségei. Ők önmagukra figyelnek, és megértésben, elfogadásban élnek. Tudják, hogy energia és időpazarlás arra fókuszálni, hogy ki mit gondol róluk, és ők sem másokkal vannak elfoglalva. Így aztán béke van a lelkükben, és a közérzetük is sokkal jobb, mint azoknak, akik befeszülnek mások vélelmezett kritikájától.
A ló másik oldala és az agresszívek
Vannak, akik ebben a nagy balanszírozásban átesnek a ló túlsó oldalára, és tényleg nem érdekli őket igazából semmi és senki. Ők azonban nem csak másoknak a véleményére tesznek nagy ívben, hanem a másik emberre is. Akik elmennek egy földön fekvő, ájult ember mellett lélektelenül, vagy rosszabb esetben még egy fotót is készítenek róla, és úgy hagyják sorsára.
Míg mások pedig hangosan és agresszívan nyilatkoztatják ki, hogy ők aztán jó magasról tesznek mindenre. Aki ezt így csinálja, az maximum csak elfojtja, és önmagának is hazudik erről. Mert bennük ugyanúgy működik a megfelelési kényszer, csak ők ezzel nem hajlandók szembenézni, és dühösek önmagukra, a világra, mindenkire. Arra ugyanis képtelenek, hogy a megfelelni vágyást levessék magukról. Haraggal együtt pedig lehetetlenség békében működni önmagunkkal. Ráadásul olyanokká válnak, mint a rongybabák, ide-oda dobálhatja őket mások ítélete, és önismeretük híján ez ellen nem is tudnak védekezni.
Az elfogadás segít
Aki önmagával rendben van, nincsenek nagy érzelmi hullámzásai, aki elfogadja önmagát, az tudja, hogy nem kell másoknak megfelelnie. Ez nem azt jelenti, hogy egy vállrándítással kinyilatkoztatja, hogy ő úgy van jól, ahogy van, hanem azt jelenti, hogy folyamatosan hozza ki magából a legjobbat, mert igénye van arra, hogy mindig jobb emberré váljon. Innét nézve pedig tényleg nem teszi függővé saját értékét idegenek véleményétől, és másoktól sem várja el, hogy megfeleljenek neki. Elfogadja önmagát, és ezáltal másokat is.
Minden ember kibeszélhető, kritizálható, mert ez emberek esendők, így hibáznak is. És mindig lesznek azok, akik, mint a dögkeselyűk vetik rá magukat erre. Mert addig is, míg mások életét ízekre szedik, a maguk silány életével nem kell szembenézniük. Tegyék, lelkük rajta. Mindenkinek más okoz örömöt. Addig, amíg ezzel morális kárt nem okoznak.
A családod elfogad, szeretnek téged a barátaid? A munkahelyeden elismernek? Akkor ez pont elég alap ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és boldog életet élj. Teljesen mindegy, hogy Terike néni mit mond a szomszéd utca sarki közértjében, vagy mit gondol rólad a feléd villantott mosolya mögött. A te életedet te éled le, vagy meg. Attól függ, hogy mennyire hagyod magad kitenni mások véleményének. Végül is nem mindegy, hogy ki mit gondol rólad?
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
