Alapvető emberi igényünk a kötődés. Enélkül nem lehet teljes földi létezésünk, hiszen már születésünk is egy kötődés eredménye. A csecsemő is csak úgy képes egészségesen fejlődni, hogyha az anyjával való kapcsolódása szoros. Akkor tudunk jól funkcionálni, ha erre képessé válunk. A másokkal való érzelmi kötelék életünk minden területén megjelenik. Ezért fájó, ha veszni látszik. Ha elhagynak, elutasítanak bennünket, vagy ha épp mi döntünk úgy, hogy kilépünk egy helyzetből. Akkor is fájdalmat okoz a szakítás, ha már nem működött a kapcsolat, mert csak a szép dolgokra emlékszünk utólag. Az agyunk becsap bennünket, mert bár pontosan tudjuk, hogy lépni kellett, mégsem tudjuk elengedni, mert nem bízunk saját döntésünkben. Mert hátha később jobbá vált volna. Pedig ahol elkezdődik egymás kölcsönös módszeres lehúzása, az már sosem lesz jó. Azáltal pedig, hogy marcangoljuk önmagunkat, benne ragadunk a múltban. Kudarcként éljük meg a kapcsolat felbomlását, és ez egónk nagy tévedése. Mert nem minden kapcsolat szól élethosszig.
Víz a tenyéren
Gyakran túlzottan is ragaszkodunk valakihez. Fut bennünk egy hit, hogy ragaszkodásunk tárgyával lehetünk csak boldogok, elégedettek, és ezért el sem tudjuk nélküle képzelni az életünket. Vannak, akik még akkor is görcsös kézzel markolják a helyzetet, amikor már lelki sebeket ejt. Amikor az önbecsülésük látja kárát. Ami csak lehúz, és azt tükrözi vissza, hogy nem méltók a szeretetre. Persze a ragaszkodás menekülést szül, így minél inkább birtokolni akarjuk a másikat, vagy egy helyzetet, az annál távolabbra kerül tőlünk. Olyan, mint a víz a tenyéren. Minél görcsösebben szorítjuk, annál inkább kifolyik ujjaink közül.
Általában pontosan tudjuk, hogy lépnünk kéne, de rettegünk a változástól. Az ismeretlen mindig félelmetes. De van egy pont, amikor már csak az számít, hogy megússzuk lelki és testi épséggel, amikor háló nélkül is ugrani kell, mert egyébként elevenen temet bennünket maga alá a szituáció.
„Engedd el”
Egy szakítás, vagy egy veszteség friss sérülései normális esetben padlóra küldik az embert. Mindenki másképp viseli ezt, de egyvalami mindenkinél közös, mély érzelmeket váltanak ki. A kibicek ilyenkor együttérző arccal mantrázzák, hogy „engedd el, jobb lesz nélküle”, de a lélek a kötődéseit nem parancsszóra engedi el. Addig, ameddig erre nem kész valaki, csak komoly sérülések árán teszi túl magát veszteségein. Nincs rá egy mindenkinek beváló recept. Ez leginkább azon múlik, hogy mennyire vagyunk megengedők, és mennyire tudjuk azt a tényt elfogadni, hogy nincs mindenre ráhatásunk. Hiába szeretnénk mindent aszerint irányítani, ahogy vélelmezésünk szerint jó nekünk. (Egyébként pedig gyakran derül ki utólag, hogy amit kezdetben tragédiaként éltünk meg, a legjobb dolog, ami velünk történhetett). Illetve, hogy mennyire tudjuk elfogadni azt a tényt, hogy az elmúlás az életünk szerves része, még hogyha ez a tény fájdalmas is.
A fájdalom jogos
Nagyon fontos elfogadni önmagunkban ennek jogosságát. Sokan viszont elfojtják magukban, mert nem akarják környezetüket terhelni vele, mivel ki nem mondottan is jöhet onnét egy elvárás, hogy már jobban kellene lenniük. Mintha lenne rá egy időintervallum, aminek a lejárta egyben lezárást is hordozna magában. Ez pedig frusztrálttá teszi őket, és inkább eltemetik magukban érzéseiket. Azt gondolják, ha nem vesznek róla tudomást, akkor nincs is. Viszont csakis a fájdalom megélése segíti az elengedést. Hogy elfogadjuk érzelmeinket, és megengedjük önmagunknak a gyászt. Az pedig, hogy ez kinél mennyi ideig tart, személyfüggő. Sürgetni nem lehet.
A bűntudat jelenléte
Nagyon megnehezíti az elengedést a bűntudat, amit akkor érzünk, hogy ha egy helyzet megmentéséért megítélésünk szerint nem tettük meg azokat a lépéseket, amiket megtehettünk volna. Ha társunkat elhanyagoltuk, bántottuk, nem törődtünk vele. Ez a negatív érzelem hosszú időre képes óriási blokkokat képezni az életünkben. Akadálya mindannak, amitől élhető, emberi, teljes életünk lehet. Gátolhatja eredményességünket, előmenetelünket, és kapcsolatainkat is. Bűntudat programmal nagyon erősen tudjuk szabotálni tudattalanul saját boldogulásunkat. Utólag önmagunkat vádolni nem érdemes. Mert mindig úgy működünk, ahogy arra az adott pillanatban képesek vagyunk.
Bármilyen veszteség gyászreakciót szül, és fontos, hogy a gyász folyamatának minden fázisán átmenjen a veszteség elszenvedője. Mert ha bárhol elakad, az azt jelenti, hogy képtelen a feldolgozásra. Vannak, akik megrekedve a tagadás, vagy a harag fázisában sosem tudnak továbblépni. A feldolgozatlan negatív érzések pedig úgy hatnak rájuk, mintha élve temetnék el magukat.
Benne ragadnak a múltban, és nem képesek elengedni a hozzá kapcsolt negatív érzelmeiket. Gondolataik állandóan a régi idők -utólagosan elméjük által kiszínezett- pillanatain járnak, szinte abban élnek továbbra is. Álmodoznak, a „mi lett volna, ha” idegörlő és lelket tépő kérdésein pörgetik agyukat folyton, miközben a legfontosabb dolgot felejtik el. Megélni a jelent, jelen lenni saját életükben.
Aki nem elfogadásban létezik, az képtelen az elengedésre. Az élet örök áramlás, amelyben folyamatosan változik minden. Emberek kilépnek belőle, míg mások megérkeznek. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor a görcsösség akadálya lesz áramló energiáinknak, és megöli bennünk a spontaneitást, és az életörömöt.
Ha bennünket nem engednek el
Az is lehetséges, hogy mi már rég túl vagyunk az elengedésen, továbbléptünk, nem foglalkozunk a múlt történéseivel. Új életet élünk, új szereplőkkel, új helyzetben. Mégis vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy vissza-vissza tér gondolat, álom, vagy megérzés szintjén életünk egykori főszereplője. Fogva tart bennünket, és mi hiába vagyunk elégedettek és boldogok, mégsem kerek a világunk. Lélekszinten valami ott motoszkál az agyunkban, szívünkben. Ez ijesztő, mert megkérdőjelezheti, hogy valóban elengedtük-e a múltat. Ha bennünket nem engedtek el, azt megérezzük, mivel egykor mélyen kötődtünk egymáshoz. Azzal pedig, hogy folyamatosan gondol ránk volt párunk, visszaránt energetikailag. Ezt pedig azért érezhetjük tehernek, mert ekkor a fókuszt áthelyezzük életünk régi szereplőjére, és magunkat kezdjük el hibáztatni. Ezzel pedig hagyjuk, hogy hasson ránk. A köteléket ez fenntartja, és nem értjük, hogy mi történik velünk. Azt gondoljuk, hogy velünk van a baj.
Régi sérelmeink elengedése
Vannak, akik a múltban, még gyerekként, vagy egészen fiatalként kínzó traumán mentek keresztül. Bántották, elutasították, vagy elhagyták őket, és ezt a fájó élményt cipelik magukkal felnőttkorukban is. Ilyen teherrel viszont lehetetlen normális életet élni. Mivel pontosan érzik, hogy mekkora akadálya életüknek, úgy gondolják, hogy – mivel mindenki a megbocsátás fontosságáról papol – az az egyetlen járható út. Ez gyakran azonban önbecsapás. Mert látszólag lehet, hogy túljutnak fájdalmaikon, meditálnak, pozitív megerősítéseket mantráznak, és végül látszólag megbocsátanak, azonban mégsem lesznek jobban. A bennük lévő sérült kisgyerek ugyanis ugyanúgy tombol, és egyedül van, mint annak előtte, ha érzelmi sebeikkel nem néznek szembe. A sebzett lélek csak úgy képes meggyógyulni, és továbblépni, ha a benne lévő gyerek fájdalmainak jogosságát elfogadja, és megadja neki azt a szeretet, ami járt volna neki a múltban. Megbocsátani csak úgy lehet, ha előtte az magunkhoz való viszonyunkat rendeztük.
A görcsösség és az akarás lehetetlenné teszi az elengedést. Amíg úgy élünk meg egy helyzetet, hogy el „kell” engedni, addig nem leszünk rá képesek, mert ezzel megerőszakoljuk önmagunkat. Az elengedés nem arról szól, hogy a másik embert kilökdössük a szívünkből, hogy nem szerethetjük többé. Arról szól, hogy elfogadjuk, hogy jelenléte már nem szolgál bennünket, és egyúttal megengedjük, hogy más ingerek áramoljanak be életünkbe. Az elfogadás tehát mindig magában hordozza a befogadását az új dolgoknak, lehetőségeknek. Aki elfogadásban él, az tudja, hogy minden helyzetben benne rejlik a megoldás is, egy új tapasztalás és lehetőség. Míg a tagadás minden új impulzus előtt bezárja az ajtót. Ha megengedésben élünk, akkor meghagyjuk a lehetőségét annak, hogy a jó dolgok beáramoljanak életünkbe.
Minden ember, és szituáció, ami életünk része volt, tanít bennünket, ha hagyjuk. Általában tükröt tartanak elénk arról, hogy milyen a viszonyunk önmagunkkal. Néha pedig arról üzen nagyon erősen, hogy a saját magunkkal kapcsolatos negatív hiedelmeinket, mintáinkat nem tudtuk elengedni.
Fontos megértenünk, hogy bennünket szolgált az a tapasztalat, amiből építőköveket gyárthatunk a lelkünk egyensúlyát megtartó pillérekhez. Persze dönthetünk úgyis, hogy a munkát megspóroljuk. De akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat újra és újra. Az elengedés életünk nagy leckéje, amiből mindenki vizsgázni fog előbb, vagy utóbb. Az eredményét pedig nagyban meghatározza majd az önmagunkhoz való viszonyulásunk.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
