Összetörték, rátapostak, és hagyták kivérezni a sárban. Cserbenhagyásos szívtörést okoztak neked. Hátra sem nézve hajtottak el, még csak a közöny leplét sem terítették rád. Napokig, hónapokig csak hevert ott szíved észrevétlenül, és csak tested óriási élni akarása, és immunrendszered kitartó munkája hívta vissza az életbe. A miértre a választ azóta már nem keresed.
Még mindig működött valami elképesztő csoda folytán. De csak az életfunkciói, az érzelmi szerepei megszűntek létezni. Szépen lassan szoksz hozzá ahhoz a csendhez, amit dobbanásainak hiánya okozott benned. Elfogadtad, ez van. Néha kíméletlenül rohannak meg emlékeid, az a pillanat is, amikor a fájdalom ért, és úgy rágja a lelked, mint szú a keményfát, sercegve, hangosan. De idővel egyre haloványabbak lesznek a színei, egyre messzebbről látod, és már csak elnagyolt sziluetteket tár eléd. Hozzászoksz, a részeddé válik, otthont adsz neki lelkedben.
De évekig csak vegetálsz. Éled az az életed, intézkedsz, szervezkedsz, problémát oldasz meg, ő az aortádat vérrel látja el, a fizikai erőt szolgáltatja hozzá. De másra, többre nem képes.
Közönnyel veszed tudomásul, hogy ez így marad. Bezárt a bolt, nem nyit ki többször, elvittek minden mozdíthatót. Nem lesz többre képes. Pedig párszor megpróbálja, néha bele is éli magát. Talán jön valaki, aki ismét minőségi szinuszt varázsol bele. Aki újra elindítja a vérkeringést benne, ami a többi sejtet is működésre ösztökéli, és nem csak a sejteket, hanem az érzelmeket is. De már igazán mélyen nem hiszel benne.
Közben szert teszel mindarra a bölcsességre, ami segített elvezetni önmagadhoz. Rájössz, hogy ahhoz a szívtöréshez te asszisztáltál. Akkor is, ha megtévesztettek, akkor is, ha nem láttad a szándékot. Mert hosszútávon nincs felmentés ez alól. Sokáig bántani csak azt lehet, aki elhiszi, hogy értéktelen, szerethetetlen. Mikor erre rálátsz, már nem mutogatsz kifelé, nem vesztegeted tovább értékes idődet, azt inkább önmagad felépülésére fordítod. Rendületlenül, mert kezded élvezni. Elkezded meglátni a körülötted lévő apró szépeket, aztán az egyre nagyobbakat is. Már nevetni is tudsz, nem azért, mert muszáj, hanem mert jólesik. Meglepetten veszed tudomásul, hogy egyre lazábban működsz, egyre jobban a jelenben vagy, és egy alkalommal, amikor belenézel a tükörbe, már egy feltűnően impulzív ember néz vissza rád. Elégedetten konstatálod, miközben büszke is vagy magadra, hiszen a mínusz tartományból raktad össze magad darabokból. Végül a ritmus is visszatalál egybeforrt szívedbe. Már táncolnál is, egyedül, vagy az esőben, vagy bárhol, ahol megtalál a zene.
Aztán egy nap egy közúti zebránál a szemedbe néz. Csak pár másodperc, de aznap egy délutánra az agyadba költözik. De aztán a kis futó liezon után megy tovább az élet, teszed a dolgod, és közben folyamatosan azon munkálkodsz, hogy megint felvedd Ariadné fonalát, amely visszavezet önmagadhoz. Érzed, tudod, hogy felismeréseket hoz, ez a munka nem hiába való. Egyre finomabb jelzéseket hallasz meg, lelked üzeneteit, és már kódolni is képes vagy lassan. Ez mély megnyugvást hoz, és tudod, hogy jó az irány. Esténként már béke vesz körül, mind fizikai, mind lelki szinten. Végre eltűntek elmédből a kérdőjelek, nem vársz költői kérdésekre választ.
Aztán egyszer megint megjelenik a melegbarna szempár. Sorsszerűen, és onnéttól, mikor végre észreveszed, feltűnik mindenhol. Visszaköszön egy reklámplakátról, egy könyv borítójáról, egy Facebook profilról. Aztán már várod, hogy felbukkanjon újra és újra, és hogy a pupillái rád nyílva táguljanak.
Mire eljutsz idáig, egy este a chatboxban üzenet vár… Defibrilláló hatású pár sor, jótékony, mert élettel tölt fel. Meglep. Összezavar, hiszen te már eldöntötted, hogy ellőtted az összes érzelmi patronod. Lehet, hogy mégsem? Hirtelen megfogansz a reménnyel. A félelem is felüti a fejét, de te már szépen kézen fogod, és kivezeted az életedből….
