Mindenkiben működik egyfajta belső igény az elfogadásra. Arra, hogy környezetünk szeretettel, figyelemmel forduljon felénk. Stabil önképpel, függés nélkül ez természetesen működik, azzal a biztos tudattal, hogy értékességünk mások számára is ismert, és megkérdőjelezhetetlen, így szerethetőségünk is.
Gyermekként az a legerősebb motiváció, hogy a szülőknek teljesítsünk, kivívjuk elismerésüket, és csak a későbbiekben válik ez belső igénnyé. Az elfogadásuk iránti vágy teljesítményre sarkall bennünket, és az általuk helyesnek vélt viselkedésre, nem ritkán a saját személyiség elnyomása árán is. Főként azokban a családokban nevelkedett gyerekekre lesz ez jellemző, ahol a szeretetet feltételhez kötötték. Ahol a pozitív visszacsatolásért, az elismerésért, figyelemért meg kellett dolgozni. Ezekben a gyerekekben az a hit erősödik meg -és felnőttkorban az lesz a belső hajtóerő-, hogy akkor értékesek, ha idomulnak az elvárásokhoz.
Később a csoporthoz (baráti, munkahelyi, hobbi, stb.) való tartozás is arra sarkall, hogy viselkedésünket a csoport által elfogadott szabályokhoz igazítsuk, hogy ott helyünk legyen. Ennek evolúciós okai is vannak, hiszen akit az ősközösség kiközösített, az nem élt sokáig, az életben maradása múlt azon, hogy a csoport elfogadja-e. Az ember bizonyos szintig ma is függ környezetétől, és ez identitására is hatással van.
Sok ember számára viszont nagyon erős hajtóerő az, hogy kapcsolataiban elfogadják, szeressék, még olyan áron is, hogy saját személyiségüket elnyomják. Főként a kapcsolatfüggő emberekre jellemző ez. A folyamatos megfelelni vágyás egy idő után annyira természetes lesz számukra, hogy nem is igazán tudják egy idő után, hogy kik is voltak valójában. Önmagukat feladják azért, hogy kapcsolataikat bármi áron is megtartsák. Olyannyira félnek a másik ember ítélkezésétől, véleményétől, hogy saját igényeiket, vágyaikat inkább elnyomják. Később pedig már nem is emlékeznek arra, hogy egyszer nekik is voltak álmaik, elképzeléseik. Vannak, akik már kaméleonként képesek idomulni különféle helyzetekhez, emberekhez.
Leginkább az a mély szorongás készteti őket erre, hogy elveszítik a másikat, ha nemet mondanak neki, vagy nem teljesítik elvárásait. A fókuszt a másik emberre helyezik, csak az ő igényei lesznek értékesek, megvalósítandók számukra. Ez rendszerint felbillenti a kapcsolati egyensúlyt, mert az egyik alárendelődve csak ad, partnere pedig mintegy automatikusan fölé kerekedik, és tulajdonképpen azt tehet, amit csak akar.
Egy frissen induló kapcsolatban az önbizalom hiányos ember árgus szemekkel figyeli a másikat, és megpróbál minden igényének megfelelni, idomulni saját pozíciójának és személyének elfogadásáért. De csupán feltételezi a másik preferenciáit, tehát egy nem valós elvárásnak akar megfelelni, saját vágyait vetíti ki a másikra. Aki viszont ennyire feladja önmagát, arra nem lehet felnézni, azt nem lehet tisztelni. Fullasztó, és a partner jól érzékeli, hogy nem valódi arcát látja. Az ilyen függő viselkedésű egyén előbb-utóbb megfojtja emberi kapcsolatait.
Az ilyen kapcsolat óriási terhet visel magán, hiszen pont az hiányzik belőle, ami a lényegét adná: a szabadság. Hogy bármilyen vélemény, gondolat, és érzés szabadon kifejezhető legyen, és hogy mindenki önmaga lehessen benne. Hiszen egy kapcsolat célja pont az elfogadás, ami az igazi szabadságot adja.
Ennek alapja pedig az önelfogadás, a saját személyiség, motivációk, gondolatok és érzelmek elfogadása, mindenfajta ráerőltetettség nélkül.
Ha úgy érzed, hogy téged is a veszteségtől való félelem irányít egy kapcsolatban, és olyan dolgokra is igent mondasz, ami szomorúsággal, félelemmel tölt el, vagy méltóságodat sérti, akkor érdemes mintegy kívülről ránézni saját lelki működésedre. Lehet, hogy téged is az a belső téves hit irányít, hogy csak akkor vagy elfogadható, ha idomulsz a kimondott, vagy ki nem mondott elvárásokhoz. Ha ezt tapasztalod, akkor gondold végig, hogy vajon hol és mikor hitted el, hogy önmagadért nem vagy elfogadható. Higgy a szerethetőségedben, és csak olyan szeretetet fogadj el, amihez nem kötődik semmilyen feltétel, ami nem elvárásokra épül! Jogod van annak lenni aki vagy, ha így nem fogadnak el, ne idomulni tanulj meg, hanem nemet mondani.
