Kincsként őrzöm réges-régi, -akár még a múlt században készült- családi fotóimat, amelyeken nagyszüleim még fiatalon mosolyognak a fényképező lencséjébe, vagy amin dédszüleim épp karjukon tartják elsőszülöttjüket.
Múlt nap eszembe jutott, hogy megmutatom ezeket lányaimnak, és mesélek róluk, azokat a történeteket, amelyet a szüleim elbeszéléseiből ismerhettem meg. Mert fontosnak érzem, hogy a gyerekeim is ismerjék felmenőiket, életüket, örömeiket, fájdalmaikat, veszteségeiket. Hiszen ahhoz, hogy a saját életüket, érzelmi működésüket megérthessék, felmenőik életét is ismerniük kell.
Miközben meséltem nekik őseikről, hagytam, hogy a régi képek hassanak rám. Hogy megérezzem az energiájukat, az üzenetüket. Hiszen minden megörökített pillanatban benne van valamilyen éppen aktuális érzelmi állapot, hangulatiság. Én pedig, a leszármazottjukként érzem ezt, mert össze vagyunk kötve egy láthatatlan energiaszállal. A család minden tagja, hiszen egy rendszer vagyunk, összekapcsolva egymással. Akkor is, ha a család bizonyos tagjait nem ismerjük el, vagy már nem élnek.
Őseim által élhetek, az ő génjeiket hordozom, ők mélyen bennem vannak, és nem csak fizikai szinten, hanem lelkileg is. Hiszen fájdalmaik, félelmeik, szorongásaik hatnak rám, traumáik bennem is meghagyták a maguk nyomait. Úgy, ahogy ezeket tovább is örökítem gyermekeimnek tudatosan, de még inkább tudattalanul.
Ez a kép 110 éves. Apai dédszüleimről, és nagypapám bátyjáról készült. Dédnagyapám meghalt az első világháborúban nagyon fiatalon, amikor nagypapámmal volt várandós a felesége, az én dédmamám. Az akkor 22 éves fiatal lány már anya volt, egy kisfiú édesanyja. Nagyon szerette az én dédapámat, akinek a halála után többé soha nem hagyta egyetlen férfinak sem, hogy az élete részévé váljon, egyedül nevelte gyermekeit. Bár nem ismerhettem őket, de nagypapám sokat mesélt szeretett édesanyjáról. Ezért az én szívemnek kedvesek, és mindannyiszor a kezembe kerül ez a kép, a hála érzése fog el, és a szeretet…
