Az életünkért, döntéseinkért vállalt felelősség a felnőttség egyik markáns ismérve. Egyfajta attitűd, amikor az ember nem felelősöket keres élete alakulásáért, hanem tudja, hogy gondolataival érzelmeivel, tettivel ő alakítja életét, annak minőségét. Azt jelenti, hogy döntéseinkért vállaljuk a felelősséget akkor is, ha nem úgy sül el a dolog, ahogy terveztük.
Már gyerekkorban elsajátítjuk az alapokat szüleink hozzáállását figyelve. Fontos, hogy a gyerek ismerje a határait, és azt, hogy mire képes. Már a pici gyerek is kaphat kisebb feladatokat, amiért ő felel (pl. rakja össze minden este a játékait) és ebben kell is egyfajta következetesség a család részéről. Akkor megtanulja, hogy a szobája rendjéért ő a felelős. Később már természetes lesz számára, hogy a család életében ő is aktív szerepet játszik, vannak feladatai, és nem akar ez alól kibújni. Másrészt pedig hagyjuk a gyereket olyan dolgokban dönteni, aminek nincs súlya (pl. hogy ő választhatja ki a ruhát, amit reggel felvenne), később pedig ahogy fejlődik, a korának megfelelő, őt érintő döntéseket hozhat. Ez egy tanulási folyamat, amiben megtanulja a döntés-felelősség érzését. Ha azonban mentesítjük őt, mert azt gondoljuk, hogy legyen csak gyerek, nem terheljük még feladatokkal, vagy úgy gondoljuk, hogy meghaladná a képességeit, akkor már később ez nehezen fog menni.
A felelősségvállalás magában foglalja a döntési szabadságot, de a múltbeli viselkedésünk súlyát és következményeit is. Ha nem azt az életet éljük, amilyet szerettünk volna, akkor el kell fogadnunk, hogy azt a mi döntéseink alakították.
Ez nagyon sok embernek nem megy. A felelősök keresése, a másokra való mutogatás annál inkább. Közben pedig nem értik, hogy miért nem halad előre az életük, miért mindig ugyanazokat a helyzeteket vonzzák be. Fontos felismerni, hogy amíg a hárítás a hozzáállásom, és nem nézek jó mélyen magamba, addig nem lesz jó életem. Mert a harag, a hibáztatás elveszi a kijelölt céljaimról a fókuszomat. A harag egyébként is méreg, amit ha saját magunkban dédelgetünk, hatalmas blokkot képezhet bennünk. Gyakori, hogy ha nem teszek meg valamit, amit megtehettem volna, majd utána megbánás gyötör, és gyakran nem is tudok másra koncentrálni. Fontos, hogy ne nézegessek vissza a múltba, mert az már nem segít, és nincs is értelme. Egy lecke volt, tele tapasztalással, ami a következő döntésemet támogatni fogja.
Amíg másokra mutogatunk, addig hárítunk. Nem, nem a „a szüleim miatt” vagyok ilyen vagy olyan, és nem a „párom tette tönkre” az életemet. Szüleink viselkedése megnehezíthette felnőttkori boldogulásunkat, de mindig van lehetőség, hogy ezen változtassunk. Lehet, hogy a kapcsolatunkban a párunk nem úgy viselkedett, ahogy az jó lett volna nekünk, de dönthetünk úgy, hogy meghúzzuk a határainkat, vagy felállunk belőle. Ehhez viszont önbizalom és önbecsülés szükséges. Ha valahol nekem masszívan nem jó, akkor merek változtatni, merek lépni, és el merem hinni, hogy van kompetenciám a szembejövő nehézségek megoldására. Ha nem tudjuk elengedni a haraghoz, mások hibáztatásához való ragaszkodásunkat, az tönkre fogja tenni jelenünket és jövőnket is.
A felelősségvállalás önmagadért ott kezdődik, hogy megérted, hogy az életedet te alakítod gondolataiddal, érzelmeiddel, ezáltal pedig teremtéseddel. A változás csak akkor jöhet el, ha készen állsz rá, ha elfogadod azt a tényt, hogy életed jelenlegi állapotát te idézted elő. Tiszta tükör a magunkhoz való viszonyulásról, az érzelmi és gondolati világunkról. Ha nem vagy vele elégedett, ezen mindig lehet változtatni. De ahhoz kell egy markáns szemléletváltás arra vonatkozóan, hogy a kifelé való nézegetés helyett elkezdj végre befelé figyelni, és gondolataid tartalmán változtatni. A pozitív irányú változás csak akkor indulhat el.
