Az élet nagy pillanatai mindig azok, amik szembeállítanak valamilyen saját magaddal kapcsolatos felfedezéseddel. Semmi sem olyan izgalmas, mint megfejteni önmagadat: lehántani azt a megkeményedett burkot, rétegről rétegre, amit a sok-sok lelki zúzódásod után növesztettél magad köré. Hogy megóvjon a zuhanástól, amit a padló felé teszel újra meg újra, ha kudarc ér. Egy légbuborék, hogy óvjon, védjen, amiről el is hiszed, hogy általa nem vagy többé bántható. Biztonságban tudod magad, pedig fontos dologtól foszt meg: hogy kapcsolódj magaddal, és másokkal. Igazgyöngyöt nevelsz a lelkedben, a fájdalmas belédrúgások hatására, és büszkén viseled kincsedet, pedig csak a sebeidet igazolja. Hogy megkarcolt az élet. Pedig a gyöngy szenny által születik.
De ha elég bátor vagy, akkor kihámozod belőle magad. Mert megérted, hogy nem az visz előre, ha nyalogatod a sebeidet, és ragaszkodsz a páncélodhoz. Mert magányossá, kiüresedetté, kiégetté válsz általa.
Fel kell ahhoz vállalnod az igazi éned, a magad sérülékenységével együtt, hogy már ne akarjanak bántani. Mert a védekezés vonzza a bántást, a kritizálást, a megalázást. Aki érzelmileg gyenge, azon felülkerekednek. Erőd csak úgy lehet, ha megmutatod az emberi arcodat. Attól leszel erős, hogy már nem akarsz annak látszani, mert pontosan tudod, hogy nem a gyengeség a probléma, hanem ha rejtegeted.
Azonban ha elindulsz önmagad felé, egy idő után elkezded látni magad. Mintha egy idegennel találkoznál, mert a sok felszedett réteg alatt elfeledted igazi önvalódat. Új arc, új lélek, mégis életed első igazi, zsigeri kapcsolódása lesz.
És onnét már nem tudsz visszafordulni. Mert kezded érezni saját szellemi és lelki lényegedet. És azt a mámorító szabadságot, amit addig sosem. Megtanulsz burok nélkül létezni, és többé soha, de soha nem hagyod, hogy megkérdőjelezzenek, ignoráljanak vagy bántsanak. Erős leszel fedetlenül is.