Elengedés Lelki működésünk

Bolyongás lelked útvesztőjében

Labirintusban ébredsz egy szörnyű álom után. Magas, áthatolhatatlan falak közt.
Kezdetben fel sem fogod, csak keringesz, kóvályogsz, és nem akarod elhinni, hogy ez veled történik. Sokkol, hogy fogalmad sincs, hova keveredtél. Talán elmúlik pár nap is, vagy hét, mire már nem véresre püfölt öklöddel vered a falaidat pánikból, hanem sajgó kezedet dédelgetve felfogod, hogy innen csak úgy szabadulsz, ha rálelsz az utadra.
Ezért aztán beletörődsz, és kutatsz és keresel, hátha megtalálod. Kezdetben még visz előre az élni akarás, ösztönből cselekedsz, de egyre fáradtabb és elkeseredettebb vagy. Mert a kijáratot csak nem találod. Ekkor elkezdesz alkudozni a Jóistennel. Akkor is, ha régebben nem hittél benne. Mert nagy bajok idején mégiscsak rádtör az az érzés, hogy kell keresni valami segítséget, és ha nagyon reménytelennek látszik a helyzet, – és ezt most gyorsan annak értékeled- akkor a mindenható a logikus választás.
De nem úgy tűnik, hogy hallja a kérésedet. Magadra maradtál. Ekkor mérhetetlen harag születik benned. A világra, az emberekre, és bosszút akarsz azon, aki bántott. Gondolatban kínzod, a karmát kívánod neki. Megnéznéd, ahogy elevenen elég a pokol tüzében. Nem azért, mert rossz vagy, hanem mert ez a gyász menetének egy állomása. Ha valamennyire tudatos vagy, kiüvöltöd magadból, ahol és ahogy lehet. Nem cipeled, nem nyomod el, nem akarsz küzdeni ellene. Csak ordítasz, jajveszékelsz, vagy sírsz, ahogy jólesik. Közben enyhül a nyomás sajgó szíved tájékán.
Így újra kutatsz, megint úton vagy az útvesztőben. Közben pedig tapasztalsz, tanulsz, mert megérted, hogy ott, ahol nincs átjáró, nem fogsz kijutni. Arra is rányílik az elméd, hogy nem vagy képes mindent szabályozni, nincs mindenre ráhatásod. Ahol egyszer megütötted magad, ott már nem próbálkozol újra, mert megint fájni fog. Más irányt keresel. Persze ha nem tanulod meg a leckét, akkor újra és újra összetörsz.
Közben lecsillapodsz, mert már nincs elsírható könnycsepped. Még egy ideig bánatos vagy, és ez az egyetlen őszinte érzelmed. De megéled, mert ösztönösen érzed, hogy bele kell merülj ahhoz mélyen, egészen az aljáig, hogy később fel tudj belőle emelkedni. Már érted a folyamat menetét, és hagyod, hogy történjen, aminek történnie kell.
Aztán egyszer, amikor már sokat lamentáltál a labirintus földjén fekve, felnézve meglátod, hogy amúgy feletted kék az ég, és elfújta a szél az esőfelhőket, igaz, még szörnyen elérhetetlenek. De te már remélsz, és arra eszmélsz, hogy új terveket szövögetsz. Hogy körvonalazódik benned valami új és megvalósítható. A ritmus visszatalál a szívedbe.
Persze csak akkor, ha nem a régit siratod. Ha rájössz, hogy aminek vége, az nem van, hanem volt. Nem ülsz tovább abban a moziban, ahol a lefutó képkockák után kiírják, hogy the end. Ha csak nem vagy mazochista, vagy menthetetlenül lusta.
Már kisebbnek látod azt a kacskaringós utakkal telerakott objektumot, amiben vagy. Már nem fázol és félsz, és egy új lendülettel kíváncsiság is születik benned. Mi van, ha van élet a halál után? -teszed fel a kérdést magadnak, és elkezdesz komolyan reménykedni ebben.
Egyre világosabb gondolataid születnek, bár még úgy érzed, hiányzik pár lélekpuzzle darabkád, mert a nagy szétesettségedben elhagytad őket valahol a múltban, labirintusbeli utazásod előtt.
De már nyugodt vagy. Majd minden a helyére kerül, ha akarod. Rájössz a sok-sok megtett magányos körözésed közben, hogy te döntesz saját életedről. Van szabad akaratod. Ez néha megrémít, néha felszabadít. Mert ha ez igaz, akkor mivel töltötted az elmúlt éveidet? Mekkora pazarlás ez?
Kritizáltad magad, önostoroztál, hagytad, hogy földbe tapossanak, vagy ignoráljanak, és talán ezt a tudattalan önszabotázst bocsátod meg magadnak a legnehezebben, mert ez nem kijavítható. Hagytad, hogy a sors ide-oda rángasson, mint egy marionett bábút.
De azt is megérted, hogy épp ezek által lettél az, aki vagy. Ezek a tapasztalások visznek el oda, ahova mennél. És ezek a tapasztalások vezetnek el a kijárathoz is. Ha figyelsz, ha meghallgatod a szíved hangját. Mert többé nem a szép kövérre hizlalt egód vezet, hanem a szeretet hangja. Az elfogadásé, megbékélésé, megbocsátásé. Így pedig megtalálod a darabkáidat is, és teljessé, egésszé válsz.
Aztán egyszer csak, -számolatlan megtett kilométer után- ott állsz a kapu előtt, ami mindvégig szélesre volt tárva. Még az is lehet, hogy jónéhányszor elsétáltál előtte, anélkül, hogy észrevetted volna, mert annyira lekötött az önsajnálat.
A kapuban állsz, és ez azt jelenti, hogy élsz, és kaptál egy új esélyt. Újra a nulláról kezdheted, és ez talán megrémít, pedig azt jelenti, hogy van mit kezdened, varázsolhatsz mást, többet, jobbat, mint ami eddig volt. Új lehetsz te magad is, még akkor is, ha a fájdalom sok mély barázdát szántott az arcodra. Még akkor is, ha már gondolkodnod kell, hány éves is vagy valójában. Ez nem számít, csak az, amit legbelül önmagadban hordasz.
Végigcsináltad, jár az aranyérem. Ünnepelj, mert nagy utat hagytál magad mögött.
Merd megélni a pillanatot, és ne nézz vissza. Mert minden hátratekintés a jelened megcsonkítása. Nem számít, mennyi időd maradt, mennyi időt tölthetsz el így, békességben és teljességben.
Minden pillanatod ajándék.

Vélemény, hozzászólás?