Egy szakítás után rengeteg negatív érzés törhet felszínre. Önvád, hogy mit tehettünk volna másképp, bűntudat, hogy miért nem tettük meg. Szomorúság, hogy elvitte a reményünket, és a jövőbe vetett hitünket. Harag, düh, amiért úgy ment el, hogy esélyt se adott, hogy közösen megoldjuk a problémákat. Féltékenység, ha már mással van a volt kedves, kétségbeesés, hogy egyedül hogyan fogunk boldogulni. Félelem, hogy kellünk-e még valaha másnak. Fájdalom, ami a kommunikáció hiányából fakad. És még hosszasan sorolhatnám.
A volt kedves elvesztését is meg kell gyászolni. Hiszen elveszítettük, és önmagával együtt elvitte a hozzá tartozó családtagokat, esetleg barátokat, elvitte az álmainkat, az MI tudatot, és önmagunk egy részét is. Összetörte a szívünket, és ezt fel kell dolgozni.
A gyász egy folyamat, aminek több lépcsőfoka van. Vannak, akik azért, hogy gyorsabban túl legyenek rajta, elnyomják önmagukban az érzéseket, és ezzel nagyon megnehezítik önmaguk számára az elengedést. Ezért akadnak el sokan benne tudattalanul. Emiatt nem képesek továbblépni. Ez rossz stratégia, mert később annál több bajunk lesz az elfojtott érzelmek feldolgozásával. Ezért fontos megélni minden felbukkanó érzést, türelemmel. Hogyha sírni kell, akkor sírással, ha düh jön fel, akkor a harag érzésével. Megengedni önmagunknak, hogy fájjon. Akkor tud csak szépen begyógyulni a lelki seb, ha nem fojtjuk el. Sokat segíthet ilyenkor egy őszinte barátnő, vagy egy támogató, aki kívülről is látja a folyamatot.
Szakítás után gyakori, hogy volt párunkat idealizáljuk. Hogy csak arra koncentrálunk, ami szép volt. De ez önáltatás, mert ha minden szép lett volna, akkor nem lett volna belőle szakítás. Látni kell az okokat, amik odáig vezettek a realitás talaján maradva. Ez segít a feldolgozásban. De az ő fejével nem fogunk tudni gondolkodni, az ő szívével nem fogunk tudni érezni, és ha ő pontosan nem mondta el, hogy mi okozta benne a törést, akkor egyszerűn nincs mit tenni, mint elfogadni a döntését.
Fontos, hogy ahol a figyelmünk, ott az energiánk. Az elején kényszeríteni kell az agyunkat, hogy ne csupán volt párunkra gondoljunk állandóan. Hogy keressünk valamit, ami kimozdít az agyalásból. Futás, torna, előadások hallgatása, meditáció, vagy akár a barátnőkkel való kávézás. legyen alternatíva, ami kimozdít az apátiából. Fontos, hogy olyan emberekkel vegyük ekkor körbe magunkat, akikkel jó együtt lenni. Van, akinek az segít, hogy elmegy valahova pár napra egyedül. Van, akinek pedig egy új hobbi lesz alternatíva. Vagy egy közösség tagjaihoz való tartozás. Mindegy, a lényeg, hogy ebben jól érezzük magunkat.
Az is fontos, hogy ne akarjuk tudatosan elnyomni a másik emlékét. Ha ezen nagyon küszködünk, ha ezt nagyon akarjuk, akkor az elménk ellenáll ennek, és még inkább rajta járnak gondolataink. Sokan pedig itt akadnak el a feldolgozásban. Hogy erősen próbálják kiűzni az emlékeit, és ez tudattalan ellenállást szül bennük.
A pozitív gondolkodás sokat segít. A továbblépést nem segítik a negatív mantrák, amiket magunknak, vagy másoknak mondogatunk: pl. nem tudok továbblépni, én már úgysem kellek senkinek, nem vagyok jó semmire…stb. Ugyanúgy a felvett áldozati szerep is sokat ront a helyzeten. Gondoljuk csak meg: igen, ő így döntött, de ne adjuk a kezébe az életünk feletti irányítást is!! Fontos, hogy egy jól körvonalazott cél lebegjen előttünk. Új célok. A régiek ugyan elúsztak, de akkor itt az idő újakat találni. Ezek reménytelivé tesznek bennünket, és a cselekvés kimozdít az apátiából.
Fontos, hogy ne hibáztassuk magunkat. Semmi értelme. Nem vagyunk rosszak, vagy értéktelenek, maximum a párunk nem volt képes értékelni bennünket. Nem voltunk egymással kompatibilisek. Azt adtuk, amit képesek voltunk adni. Úgy tudtunk szeretni, ahogy azt megtanultuk. Úgy tudtunk működni, ahogy azt a családunkban elsajátítottuk. Egyszerűen nem passzoltunk egymáshoz. Vannak kapcsolatok, amik csak egy időre szólnak. Ezt el kell tudni fogadni. Azért fogadjuk el, mert a ragaszkodásunkkal nem csak tőle, hanem magunktól is távolra kerülünk. Mi van akkor, ha egy sokkal jobb kapcsolatot tartogat az élet? De a ragaszkodásunkkal még csak hallani sem akarunk erről. Ugye milyen nonszensz? Amikor ragaszkodunk ahhoz a gondolathoz, hogy csak vele lehetünk boldogok. Ez egy tévhit, hiszen ha így lenne, nem lehetett volna semmi nehézség, ami elválasztott volna bennünket egymástól.
Vannak, akik folyamatosan figyelgetik volt párjuk profilját, képeit. Pedig ez nem segíti az elengedését. Átmenetileg érdemes letiltani, és megkérni a barátokat is, hogy semmiféle vele kapcsolatos információt ne osszanak meg velünk. Kérjük meg őket erre nyomatékosan. Ne írjunk rá, ne üzenjünk neki, ne akarjunk hozzá kapcsolódni. Legyen tartásunk, és önbecsülésünk. Ez önmagunk miatt fontos. Hiszen ez a tartás fog majd bennünket abban is szolgálni, hogy tovább tudjunk lépni. Igen, tudom, hogy ezt nagyon nehéz megtenni. De segíti az elengedést.
Másrészt pedig ne folytassunk lejárató hadműveletet még finom formában sem exünk ellen. Sokat ártunk vele magunknak, és csak fenntartja a haragot bennünk. És általában ez a visszájára szokott elsülni, és annak lesz kellemetlen, aki elkezdte a másik ócsárlását. Ne kívánjunk neki rosszat sem. Ezt az energiát fordítsuk arra, hogy sérült önbizalmunkon, önbecsülésünkön dolgozzunk. Hiszen ezekre nagy szükségünk van életünk minden területén.
Választhatunk így: „itt a vége, elhagyott, nincs már miért élnem”. De felfoghatjuk így is: „igen, ez egy kudarc volt, de ennek a tapasztalatai fognak engem hozzásegíteni önmagam felfedésén keresztül egy kiteljesedett párkapcsolathoz, ahol már mellettem akarnak maradni”. Ez a mi választásunk lesz, amivel saját életünket alakítjuk. Saját nézőpontunkat mi választjuk meg. Az első rombol, a második épít.
Mindenkinek vannak olyan generációs mintái, hitrendszere, és szülőktől átvett gátló parancsai, amelyek hatnak lelki működésére, és ezen keresztül kapcsolatai alakulására is. Van, hogy épp ezek miatt nem tudunk továbblépni. Ha ezeket feltérképezzük, sokat segítenek abban, hogy újraírva őket könnyebb legyen a megbocsátás, elengedés, és aztán majd a minőségibb kapcsolatok bevonzása is.
Minden kapcsolat tapasztalás. Folyamatosan úton vagyunk, és ha kellően nyitottak vagyunk, mindig megújulunk, tanulunk. Ha nem állunk ellen a változásnak, akkor megértjük, hogy a veszteségeket mindig követi valamilyen új tapasztalni való. Tiszteljük magunkat annyira, hogy szeretetből működünk, és méltóságteljesen. Mert ehhez a szeretettel teli minőséghez öröm lesz kapcsolódni másoknak.
