Az életünkben semmit sem tudunk igazán birtokolni. Javaink bármikor, bármelyik pillanatban elveszíthetők. A birtokláshoz pedig a veszteségtudat szorosan hozzá kapcsolódik, és ez szorongással tölthet el bennünket.
A birtoklás összekapcsolódik a ragaszkodással, amely mögött mindig félelem, és erős birtoklási kényszer áll. De csupán az elméd hiteti el veled, hogy a boldogságod a birtoklástól függ.
Persze féltjük dolgainkat, szeretteinket, ez természetes. A pénzért megvásárolt javak valójában a mi tulajdonunk, de semmiféle garancia nincs arra hogy ezek mindig is a miénk maradnak.
Néha szeretteinkre is így tekintünk. Pedig nem a miénk a párunk, és még a gyerekünk sem. A társunk, vagy egy barátunk bármikor dönthet úgy, hogy nélkülünk folytatja tovább. A gyerekünk pedig egyszer felnő, és önállóan éli tovább az életét. Senki nem a miénk, csupán az EGO-nk hiteti el velünk. Csupán három dolog felett van igazán hatalmunk: ezek a gondolataink, az érzéseink és az emlékeink. A többi csupán illúzió.
De ezt az elme gyakran nem akarja elfogadni, és foggal körömmel ragaszkodik, kapaszkodik. Gyakran még a méltatlan helyzetekhez is. Évek óta kínzó munkahelyhez, fájdalmas kapcsolatokhoz, barátságokhoz. Közben pedig csontig rágja magát bennünk a kétségbeesett ragaszkodás, a foggal körömmel való birtoklás tudat. „Ő az enyém”, milyen gyakran hallom ezt nőktől, férfiaktól. Az EGO hangja ez, a sebzett léleké.
A személyekhez való görcsös ragaszkodás nem csupán a szeretteinktől választ el, hanem saját magunktól is. Hogy mi állhat annak hátterében, ha folyamatosan szorongunk a lehetséges veszteségtől? Mélyen a lélekben mindig a szeretetéhség húzódik meg, gyakran a gyermekkori elhanyagolás. Az elhagyás sérülésében szenvedőknél is gyakori probléma, mert a saját életük minőségét általában egy másik ember jelenlététől teszik függővé. A szorongó-aggodalmaskodó kötődésű embereknél szintén markánsabban megjelenik, főként a párjukhoz való nagyon erős ragaszkodásban nyilvánul meg. Emellett generációkon átívelő nyomasztó örökség is lehet, melyben egy ősünket valamikor nagyon nagy veszteség ért, és ennek fájdalmas lenyomatát hurcolják tovább lélekszinten az utódok.
Oka még a bizonytalanság, az önbizalomhiány, amelyet ha elkezdesz fejleszteni, megváltozik az életed is.
Pedig néha hidd el, jót tesz veled a sors, ha elveszítesz munkahelyet, barátot, párt. Mert ha mélyen belenézel a lelkedbe, akkor látod csak, hogy olyan dolgokhoz, emberekhez ragaszkodtál minden erőddel, amelyekhez, akikhez nagyon nem kellett volna.
Fontos, hogy felismerjük magunkban a szorongással egybekötött erős ragaszkodást, mert egy nagy teher, amit cipelni folyamatosan nagyon lehúzó, és a másik ember számára is teher.
Ha elszánod magad, hogy ezen változtatni szeretnél, első lépésként fogadd el, és engedd meg magadnak, hogy szorongsz a gondolattól, hogy valakit, valamit végleg elveszítesz. Érdemes aztán a dolgok mögé nézni, és az okokat kutatni. Az is lehet, hogy tudat alatt generálsz magadnak veszteség élményeket, de az már egy másik írás témája lesz majd.
