Néha az élet kíméletlenül küld padlóra egyetlen fájdalmas gyomorrúgással. Gyorsan és kegyetlenül, tekintet nélkül minden következményre. Úgy történik meg egy pillanat tört része alatt, hogy fel sem ocsúdsz belőle, csak azt veszed észre, hogy összegömbölyödve zokogsz a földön, és nincs semmi, ami pillanatnyi elborulásod orvosolni tudná. A sokk görcsbe ránt, és úgy is hagy. A stressz és a szorongás állandó lakója lesz lelkednek, és úgy érzed, hogy ebből nincs kilábalás. Túlélő üzemmódba kapcsolsz, az egészséges életösztön remélhetőleg aktiválódik benned. Közben abban bízol, hogy ez csak egy rossz álom, ami majd lassan véget ér. Aztán reggel felébredsz, és minden ugyanúgy folytatódik tovább. A gyász ugyanúgy a húsodba, lelkedbe mar, aminek az első állomása a tagadás. Hosszú út lesz a kilábalás, ezt tudod, és nagyon nincs ínyedre ez az utazás, de abban is biztos vagy, hogy ez most nem kívánságműsor lesz.
Benne lehet ragadni ebben az apátiában hetekre, hónapokra is akár. Amikor mélységesen sajnálod magad, és semmiféle stratégiája nincs beszűkült elmédnek a továbblépésre. Hiába nézel körül, nincs senki, aki valódi segítséget nyújthatna. Vannak barátaid, akik együttérző tekintettel, de tehetetlenül lökik eléd üres frázisaikat, hogy majd rendbe jönnek a dolgok, nyugi, ne add fel… de ez neked most semmit nem jelent. Sőt, még inkább földbe döngöl, mert azt az érzést sugallják, hogy már jobban kellene lenned, de te erre nem vagy képes, és még bűntudatot is generálnak neked akaratlanul is legjobb szándékuk mellett.
Aztán egy nap arra ébredsz, hogy új érzés született benned: dühös vagy. Haragszol a világra, az emberekre, Istenre, mindenre, ami él és mozog. Bűnbakra vadászol, ha a tettes – aki bajodat okozta – ismeretlen számodra. Mert muszáj valakire ráöntened a benned fortyogó vád-lávádat, hogy a testedben-lelkedben lévő feszültséget kirúgd magadból. Ez a folyamat szépen lassan megy végbe, számolhatatlanul sok depresszív nap után. Idő kell hozzá, hogy -némi mi lett volna, ha fantáziálgatás után – elfogadássá szelídüljön. Beszállókártyát kaptál a pokolba, és már tudod, hogy attól nem földi küldetésed lejárta után kell félned.
De tudod mit? Fel tudsz állni, képes vagy rá. Ha most úgy érzed, hogy épp ezeket a -keserűséggel teli -napokat éled, akkor az a lélekmelengető hírem van, hogy meg tudod tenni. Onnét tudom, mert átéltem én is, ugyanúgy, mint mindenki, legalább egyszer az életében. Mert veszítettem el szerettemet, munkát, az egészségemet, számomra értékes dolgokat. Sirattam el testvért, szülőt, barátot, szerelmet, álmot, jólétet és boldog pillanatokat. Fel tudsz állni, ahogy felálltam én is, mert minden megvan benned, ami ahhoz kell, hogy szép lassan felemeld magad a földről. Ez az erőforrás pedig te vagy. Te, önmagad. Az azonban fontos, hogy eljuss odáig, hogy akarod. Az pedig biztos, hogy működik benned, mert akarat nélkül nem jutottál volna el az életedben semeddig. Ahhoz is kellett, hogy megszüless, aztán hogy legyen belőled valaki. Csak most átmenetileg inaktiváltad. A forrás még él benned, a pislákoló tűz, amit – ha befelé figyelsz – talán fellelsz magadban. Higgy ebben!
Lehet, hogy kell hozzá valaki, akiben bízol, és aki helyre tud rakni kőkemény céltudatossággal, ami abban segít, hogy ráláss önmagadra és a helyzetedre külső szemmel. Mikor a pánikról áthelyezed a fókuszt a megoldásra. Amikor már a hogyan tovább kérdést kezded pörgetni önmagadban. Amikor már nem megszűnni akarsz, hanem valóban túlélni. A lényeg, hogy lépj egyet előre. Tegyél valamit önmagadért. Csak végre ne az önsajnálat mocsarában dagonyázz. Mert saját magadhoz való viszonyulásod döntő lesz ebben a helyzetben (is). Te döntöd el, hogy áldozatként tekintesz önmagadra, vagy olyan túlélőként, aki egy gyötrelmes helyzetből képes volt kilábalni.
Tudod, a legmélyebb traumák, fájdalmas periódusok tanítanak meg az élet legerősebb törvényszerűségeire és a legnagyobb bölcsességeire. Megtanítják neked az egyik legfontosabb tudást, a hálát, és értékelni életedben azt, amid megvan, ami a tiéd. Ha pedig a szenvedésedben meglátod az értelmet, akkor olyan dimenziókra nyitsz ajtót önmagadnak, ahol az elengedés, az elfogadás az önszereteteddel kéz a kézben jár. Ahol már önvád, önkritika és mindenféle megfelelési kényszer nélkül éled meg földi kiteljesedésedet.
Ahogy Peter A. levine pszichológus szemléletesen leírja: „Minden trauma lehetőséget kínál a valódi átalakulásra, mivel felerősíti és előidézi a lélek, a test és a szellem tágulását és összehúzódását. A traumatikus eseményre adott reakciónk határozza meg, hogy a trauma könyörtelen és büntető medúza lesz-e, aki kővé dermeszt bennünket, vagy inkább lelki tanító, aki végtelen és feltérképezetlen ösvényeken vezet minket végig.”
Minden összeomlás új lelki minőség megszületésére ad lehetőséget. A változásra, hogy kitartóbb legyél, és még erősebb túlélő. Igazi harcossá edz. Már egy más ember néz vissza a tükörből az, aki megjárta a hadak útját.
Lehet, hogy még nem tartasz itt, lehet, hogy még a sebeidet nyalogatod. De tudd, hogy egyszer hozzád is bekopogtat a remény, ami tovább lendít fájdalmadon. Csak nyiss neki ajtót….
Ha nem tudsz túllépni fájdalmas helyzeteden, várlak egyéni tanácsadásomon.
