Van, hogy ragaszkodunk a rosszhoz, mert tudat alatt azt szavazzuk meg magunknak. Azt hisszük, hogy ennyi jár nekünk, vagy egész egyszerűen hozzászoktunk a boldogtalansághoz, a bántásokhoz. Szépen lassan, lépésről lépésre, aztán már el is hisszük, hogy ez a természetes. Azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy máshol is ez van, mégsem lépnek ki belőle.
Ezért van, hogy évekig kitartunk egy olyan kapcsolatban, ami inkább fájdalmat hoz, mint örömet. (Az is gyakori, hogy inkább becsukjuk a szemünket, nem akarjuk a jeleket észrevenni, mert akkor valamit lépni kéne, dönteni, de ahhoz pedig nincs meg az erőnk és a bátorságunk. Ezért egyszerűbbnek tűnik, ha nem veszünk róla tudomást, ha saját magunkat is áltatjuk).
Általában tudjuk, hogy mit kellene tennünk a saját lelki épségünk megóvásáért. Mégsem tudjuk megtenni. Természetesnek tűnik kilépni egy menthetetlen kapcsolatból, de ez nem olyan egyszerű, sokak számára annyira nehéz és félelmetes ez a döntés, hogy inkább vállalják a megaláztatásokat, a lelki fájdalmakat, a stresszt, és szenvednek benne tovább.
A párválasztás a leggyakrabban tudattalan, többnyire az ismerős helyzeteket keressük (alapozva gyerekkori tapasztalatainkra), és bár gyakran fájdalmas, mégis benne tartjuk magunkat, mert arra van megküzdési stratégiánk. Annak a dinamikáját ismerjük. Családi, szülői mintáink, és a belénk plántált hitrendszerük nagyban meghatározzák a párkapcsolati működésünket. Ha a minta az volt, hogy bármilyen rossz kapcsolatban is ki kell tartani, ritkán lesz ahhoz erős indíttatásunk, hogy kilépjünk a kapcsolatunkból.
A helytelen anyai kötődés eredményezhet kapcsolatfüggést, ami szintén megnehezíti a változtatást. (Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki, aki nehezen szakít, kapcsolatfüggő).
Ha az anyával való kapcsolat sérült, ami azt jelenti, hogy az anya meg nem élt élete miatti haragját, elégedetlenségét a lányára vetíti, és ezért tudattalanul is elvárja tőle, hogy ő se vigye többre, jobbra, az szintén gátja lehet a teljes élet felvállalásának. Mert az anya elfogadásáért a lány gyakran inkább meghozza a maga áldozatait. Így sokszor az anya boldogtalansága női ágon generációkon keresztül képes tovább örökítődni.
De a félelmek, és a tévhitek is visszatartó erőt tudnak bennünk képezni. A magánytól való mély félelem miatt sokan úgy gondolják, hogy még mindig jobb egy -ugyan- rossz kapcsolatban, mint egyedül. Pedig aki élt már átmenetileg egyedül az pontosan tudja, hogy inkább társ nélkül, mint egy lehúzó párkapcsolatban.
Gátat képezhet az is, hogy rettegünk az újrakezdéstől. A párkeresés nyűgje, kilátástalansága, macerája főleg az idősebbeket riaszthatja el. Az idegenekkel való randik ismétlődő körei, és kudarcai hervasztóak lehetnek. Főleg, ha közben hiányzik a bele vetett hit. Ha görcsösen tesszük.
Egy hosszabb kapcsolatban kialakult kötődés (és a kapcsolatból származó értékek) akkor is összetartó erő, ha már nincs meg benne az igazi szeretet. De valakihez ragaszkodni néha sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint elengedni őt. Amikor már mindkét fél sérül lelkileg.
Aki retteg az egyedülléttől, azt a magánnyal azonosítja, és nincs meg benne a hit, hogy önállóan is képes lesz megtalálni a boldogságát, az sokkal jobban kitett annak, hogy benne ragad a rossz kapcsolatban. Ami pedig hosszútávon a fizikai egészséget is károsítja.
Egy szakítás hatalmas komfortzóna átlépés. Hit és önbizalom nélkül nem is nagyon sikerülhet. Gyakran önmagunk átlépése is: amikor legmélyebb félelmeink ellenére is cselekszünk. A legnagyobb bátorságpróba, és a legerősebb fejlődési lehetőség. Mert megtanulunk kiállni önmagunkért, figyelni saját igényeinkre, ami pedig az önbecsülés megerősödését eredményezi.
Gyakran hallom utólag azt a mondatot: „Bárcsak előbb megtettem volna. Csak az időmet herdáltam, és mekkora kár volt. Mert közben csak szenvedtem…”
