Vajon mikor lett ekkora hiánycikk az önbecsülés? Milyen tényezők hatására hagyjuk elfogyni önmagunkból? Ha pedig érezzük, hogy nem működik bennünk úgy, ahogy kéne, miért nem teszünk azért, hogy megerősítsük? Igaz, általában észre sem vesszük. Csak a hatásaival szembesülünk: nem halad előre az életünk, kapcsolataink nem tesznek boldoggá, és a munkahelyen sem jönnek az eredmények.
Különleges, drága tárgyainkat megbecsüljük, kincseinket óvjuk, becses holmijainkra vigyázunk. Amit drága pénzen veszünk, azt értékesnek tartjuk. Önmagunk értékét miért nem látjuk? Nem pénzben kifejezhető, mégis az egyik legfőbb kincsünk kellene, hogy legyen.
Hagyjuk, hogy átgázoljanak rajtunk, semmibe vegyenek bennünket, kihasználjanak minket. A fenti kérdésekre a válaszokat önmagunkban lelhetjük meg. A bennünk élő – megörökölt, vagy idő közben magunkévá tett- hitek, lelki programok, családi minták meghatározzák, hogy miként tekintünk önmagunkra. Ezen kívül fájdalmas tapasztalataink is hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy értéktelennek érezzük magunkat. Ez nem csak lelki működésünkben, de a külső megjelenésben is megmutatja magát. Aki nem tartja magát fontosnak, annak a kisugárzásában az értéktelenség érzése tükröződik vissza.
Lelki támogatóként naponta szembesülők azzal, hogy milyen általános probléma az önbecsülés hiánya. Férfiak és nők egyaránt szenvednek tőle, bár gyakran nem tudatosul bennük. Ebből pedig önként kikecmeregni gyakran nagyon nehéz feladat. Van, aki egy fájdalmas szakítás után ismeri fel önmagában, van, aki egy munkahelyi kudarc után, elveszítve munkahelyét, van, aki pedig egy családi összezördülést követően.
Sokan tartják benne magukat se veled se nélküled kapcsolatokban évek óta. Szenvednek tőle, és semmilyen kilátásuk nincs arra, hogy a helyzet jobb legyen, mégsem lépnek. Vagy olyan munkahelyen kínlódnak, ahol semmibe veszik őket, nem ismerik el teljesítményüket, mégsem váltanak. Esetleg olyan barátok veszik őket körül, akik kihasználják, ők mégsem állnak ki magukért, mégsem húzzák meg a határaikat. Mert az önbecsülés arról is szól, a határok kijelöléséről. Csakis akkor tudnak bennünket bántani, ha erre engedélyt adunk. Ha nem állunk ki önmagunkért, ha nem tanuljuk meg kimondani azt a szót, hogy „nem”. Hogy eddig, és ne tovább. Ehhez persze erő kell, főleg, ha már évek óta hagyjuk magunkat megtiporni. Mert ennyi idő épp elég ahhoz, hogy minimálisra csökkenjen a szintje bennünk. Mert elhittük, hogy értéktelenek, szerethetetlenek vagyunk. Ez ráadásul önbeteljesítő jóslattá is válik, mert ha valaki nem hisz önmagában, olyan partnert is vonz be, aki nem értékeli, és ez még inkább ráerősít a benne futó negatív hitekre.
Ha gyermekkorunkban a szeretet nem járt alanyi jogon, ha nem éreztették velük szüleink, hogy mekkora érték vagyunk, akkor úgy érezzük, hogy a szeretetért mindig kőkeményen meg kell dolgozni. Ezt aztán felnőttként is visszük magunkkal tovább, és minden kapcsolatunkban az lesz a dinamika, hogy teperünk a másik figyelméért, és önként behódolunk. Amíg ezt fel nem ismerjük, és rá nem jövünk arra, hogy ezen képesek vagyunk változtatni.
Az önbecsülés az önmagunkhoz való viszonyulásunkról, az emberi tartásunkról árulkodik. Magában foglalja az önszeretetet, az önképet és az önmagunkba vetett bizalmat is. Életünkben nagyon fontos szerepe van, olyan, mint a háznak az alapja, és ha az ingatag lábakon áll, akkor hiába építünk rá erős téglákból, összedől az építmény. Önbecsülés nélkül nem tudunk sikert elérni, és minőségi emberi kapcsolatokat kialakítani. Nélküle nem vagyunk képesek boldogok lenni, mert tudattalanul is az a hit él bennünk, hogy ezt nem érdemeljük meg.
Hiánya hatására bekapcsol bennünk a megfelelési kényszer, ami tudattalanul arra irányuló vágy, hogy elfogadjanak, szeressenek minket. Ezért aztán gyakori, hogy bármit meg is teszünk érte, megalkuszunk, elviseljük a rossz bánásmódot, feladjuk igényeinket, vágyainkat. Ezzel együtt végül önmagunkat is.
Nehéz vele szembenézni, és sokan inkább elfojtják önmagunkban a hiányából eredő rossz érzéseiket. Vagy pedig tagadásban léteznek. Önigazolásokat gyártanak arra vonatkozóan, hogy a helyzetük nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Hogy nem szenvednek tőle, sőt, igazából boldogok. De olyanok is vannak, akik pedig áldozatnak, mártírnak érzik önmagukat, és másokat hibáztatnak rossz sorsukért. Nem vállalják döntéseikért a felelősséget, és gyakran az egész életüket leélik így.
Felnőttként saját boldogulásunkat szabotálhatjuk. Amikor mélyen valahol tudjuk, hogy egy bizonyos lépést meg kéne tenni önmagunkért, de azt mégis halogatjuk. Ha a könnyebb utat választjuk, az önbecsülésünk tovább fog sérülni. Azzal tudjuk megerősíteni, ha bátran szembenézünk önmagunkkal, és a félelmeinkkel, és megtesszük, amit már rég meg kellett volna tenni. Talpra állunk, kiállunk önmagunkért, meghúzzuk lelki határainkat, és többé nem hagyjuk, hogy mások megalázzanak, kihasználjanak bennünket, és játszadozzanak velünk.
Akkor leszünk képesek stabilizálni önbecsülésünket, ha megértjük, hogy mások csak úgy tudnak bennünket becsülni, ha önmagunk értékét nem vonjuk kétségbe. Hogy a magunkba vetett hitet nem kérdőjelezzük meg. Van, hogy csak külső segítséggel tudunk változtatni, de megéri vele foglalkozni, mert minőségibb élet lesz az eredménye. Számomra mindig határtalan öröm látni, amikor végig kísérem azt a folyamatot, ahogy a problémáikkal hozzám fordulók egyre erősebbé, egyre magabiztosabbá válnak és meglelik önmagukban az erőt, hogy életük irányítását a kezükbe vegyék. Mindig lehet rajta változtatni, bármikor dönthetünk úgy, hogy megerősítjük a hitünket önmagunkban. Ha eddig ezt nem tettük, akkor itt az ideje, akkor töltsük fel lelkünk polcainkat vele!
