Érzelmi sérülések Kapcsolatok Önbizalom, önbecsülés

Hogyan lehet kitörni az áldozat szerepből?

Életében minden embert ért már csapás, kivétel nélkül mindannyiunkat bántottak meg, okoztak nekünk csalódást, fájdalmat. Ezt nem kerülhetjük el, mert egyrészt az emberi létezéshez hozzá tartozik, másrészt pedig bármennyire is nehéz gondolat, de szükséges ahhoz, hogy mentálisan fejlődjünk, erősebbé, ellenállóbbá váljunk.  Mert fejlődni leginkább a próbatételek leküzdése által tudunk.

Az emberek egy része a nehézségeket, gyötrelmes helyzeteket képes kezelni, és van stratégiája arra vonatkozóan, hogy miként álljon fel belőlük. Levonja a maga tanulságait, begyűjti a nehézségeiből eredő tapasztalásait, majd megy tovább az útján, és feldolgozza sérelmeit.

Azonban vannak olyan emberek, akik képtelenek erre. Akik benne ragadnak az önsajnálat lehúzó mocsarában, és ártatlan áldozatként tekintenek önmagukra. Közülük sokan egész életükben így is maradnak. Ez egy alapműködés lesz náluk, megszokják, és ebből az aspektusból kommunikálnak, viselkednek, reagálnak. Néhányan ezt önmagukban élik meg, és nem nyomasztják vele környezetüket. Ők károsultként inkább befelé fordulnak. Azonban vannak olyan emberek, akik veszteségeik áldozataként nagyon erősen próbálják önmagukra irányítani a hozzájuk közelállók, de akár ismeretlenek figyelmét is. Hogy sajnálkozzanak rajtuk, mert ez által jutnak energiához, figyelemhez. Akkor is ebben pörgethetik magukat, ha egy réges-régen történt őket ért fájdalomról van szó. De annyira megszokták, hogy csak a hiányra fókuszálnak, hogy már-már függenek ettől. Közben minden létező fórumon fájdalmukat ecsetelik.

Aki önmagát egy helyzet áldozataként azonosítja, az a fókuszt minden esetben áthelyezi a másik embere, akit hibáztathat, akire mutogathat. Akire a felelősséget önkéntelenül is átruházza. Ha azonban többször futjuk ugyanazokat a köröket, ha gyakran gázolnak át rajtunk, akkor az jelzés értékkel bír. Az már egy tükör lesz számunkra saját értékünk pozicionálásáról, az önmagunkról szóló viszonyról. Mert akkor tudnak megbántani bennünket folyamatosan más emberek, ha nem jelöltük ki én-határainkat, és erre nekik engedélyt adunk.

A folyamatosan áldozati szerepben lévők lehet, hogy gyermekként szeretet – és figyelemhiányos környezetükben azt tanulták meg, hogy akkor jár a feléjük való odafordulás, ha gyengének és elesettnek mutatják magukat. Emellett futhat bennük egy önszabotáló program is, ami arra predesztinálja őket, hogy a józan ésszel épp ellentétes döntéseket hozzák, nehogy jól alakuljon az életük, mert az felborítaná azt mélyen gyökerező tudattalan hitüket, hogy nem tehetnek önmagukért semmit.

Akik életük áldozataként tekintenek önmagukra, azok nem vállalják saját életükért a felelősséget. Ameddig ezt nem akarják látni, addig fájni fog nekik, hadakoznak a külvilággal, és a harag uralja lelküket. Ez pedig egy óriási gátja lesz életük valódi megélésének.

Azonban fontos tudni, hogy ha rosszul bántak velünk, és fájdalmat okoztak nekünk, az nem rólunk szól. Nem mi voltunk abban a helyzetben azok, akivel szándékosan ki akartak szúrni. Ez a másikról emberről szól, arról, aki a fájdalmat okozta. A sérelmei, belső frusztrációi vitték előre, abból az állapotából tudott csak döntéseket hozni, reagálni, viselkedni. Nem felmenteni akarok bárkit is ezzel, de fontos, hogy tudjuk, hogy a bántás nem feltétlen volt szándékos. Persze van olyan is, bosszúnak hívják. De a bosszú is csak olyan lélek válaszreakciója, aki nincs önmagával rendben, aki nincs a helyén lelkileg. És ha már itt tartunk, az is egy elborult pillanatban történt válasz, tehát feltehetőleg mi is bántottuk őt.

Lehet segíteni annak, aki áldozati szerepben van?

Ahhoz, hogy segíteni lehessen rajtuk, akarniuk kell a változást. Akik érzik, hogy blokkolja őket a kibontakozásban, a teljes életben ez a fajta működés. Ehhez azonban már tudatosság szükséges.

Vannak azonban olyan emberek, akiken nem lehet segíteni, mert nem akarják. Mert gyerekkorukból áthozva ezt a működési mintát szokták meg, ez az ismerős helyzet, és inkább vállalják az ezzel járó boldogtalanságot, mintsem a kockázatát annak, hogy kilépjenek lelki komfortzónájukból, és ismeretlen terepre tévedve akár kiteljesedett életet éljenek. Nem lehet azt megmenteni, aki nem hagyja magát. Néhányak közülük ugyan elfogadják a feléjük nyújtott kezet, de előfordul, hogy azt nem engedik el, és magukkal rántják ragadós mocsarukba azt is, aki egyébként igazi segítséget jelentene nekik.

Az áldozatszerepnek számukra hozadéka is van. Ők ebben érzik magukat otthonosan, ebből szereznek energiát, törődést nekik ez a berögzült önképük.  Leginkább egy gyermeki működés, amiben a felelősségvállalás terhe nem nyomja a vállukat.

Nők áldozatszerepben

A nők általában hajlamosabbak az áldozatszerepet felvenni. Gyakran párkapcsolataikban tudattalan játszmaként is működtetik. Ez egy – a család női felmenőitől megörökölt – olyan minta lehet, amiben a női létezéshez a fájdalmat kapcsolták tudattalanul. Amikor azt közvetítik, hogy nőnek lenni nehéz, és ez pedig önbeteljesítő jóslatként valóra is váltja önmagát hatásain keresztül. Alapjaiban a meg nem élt nőiségről szól, és azt hordozza magában, hogy a nő önmagára passzív, kiszolgáltatott lényként tekint, aki sérülékenysége és védtelensége okán be is vonzza azt, aki bántani tudja őt. Így váltva valóra belső hiedelmét. Mert nem jelöli ki énhatárait, nem működik benne az erős önbecsülés, és ez látható lesz megjelenésében, érezhető lesz kisugárzásában, energiájában. Szinte ordítva üzen kiszolgáltatottságáról, ami pedig a másik nem felé közvetített vonzásaiban is megnyilvánul. Így talál magához passzoló olyan felet, aki megbánthatja, aki nem tiszteli, aki átlép rajta. Mellette futhat benne a „nekem nem járhat a jó” program is, ami pedig még inkább megerősíti ezt a működést.
Közben nem is tudja, hogy a magára húzott fájdalmaiért a saját belső női mintája, tudattalan és feldolgozatlan hitrendszere a felelős. Ha erre rálátna, és negatív programjait átírná, az az önmagához való viszonyulását is pozitívan befolyásolná, megváltozna a kisugárzása, és mivel megtanulná tisztelni önmagát, már nem a bántalmazó, megalázó embereket vonzaná, hanem azokat, akik képesek arra, hogy szeressék.

Vannak olyan nők, akik anyaként is áldozatként tekintenek önmagukra, és a felelősséget sem önmagukért, sem pedig gyermekükért nem vállalják. Ez pedig nagyon erős bűntudatot alakíthat ki a gyerekben, hiszen ő azt érzi, hogy édesanyja miatta nem tudott teljes életet élni. Miatta nem tanulhatott tovább, miatta kellett férjhez mennie, stb. Ez szintén szülői mintává válhat, így adva tovább a stafétabotot generációról generációra a bűntudat nyomasztó és fullasztó érzésével együtt.

Mit tehetünk önmagunkért?

Minden belőlünk indul ki, és az vetül ki környezetünkre. Ameddig ezt nem ismerjük fel és nem fogadjuk el, addig folyamatosan kifelé fogunk mutogatni, a sorsot, a múltunkat, más embereket, és a körülményeket hibáztatva. Ez egy ideig kényelmes lesz, mert a felelősségnek mindig súlya van. De előrelépni, megszabadulni a régi beidegződésektől, fejlődni csak úgy lehet, ha vállaljuk.

Az első fontos lépés, amit önmagunkért tehetünk az az, ha ráismerünk erre a dinamikára. Ha többször futjuk ugyanazokat a köröket, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi lehet a folyamatos zsákutcának az oka. Miért vonzzunk be mindig ugyanolyan embereket, akik mindig átvernek, belénk rúgnak, fájdalmat okoznak. Miért történik velünk mindig nagyon hasonló nehéz helyzet, amiben vesztessé válunk. Valószínűleg egy múltbéli hiedelem, sérülés, generációs és/vagy családi minta irányítja tudattalanul is a választásainkat, döntéseinket, ezáltal pedig éltünket.

Földi létezésünk egy fontos célja, hogy mentálisan, morálisan jobbá, teljesebbé váljunk. Ezt pedig csak úgy tudjuk megvalósítani, ha szembe nézünk önmagunkkal. Ha erre hajlandók vagyunk, valószínűleg sok fájó meglátásunk, felismerésünk lesz saját működésünkkel kapcsolatban, de megértés is születik bennünk általuk. A változtatás szándéka már egy óriási előrelépés. Mert a megértés magában hordozza az elfogadást is, ami pedig a hibás programok újraírásához nélkülözhetetlen. Dönthetünk úgy bármikor, hogy változtatunk berögzült szokásainkon. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy másképp élje az életét, mint ahogy arra kapott programjai predesztinálnák.

 

Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.