Az emberek nagy része egész életében keresi, kutatja, mintha valami megszerezhető tárgy lenne. Hiszen magát az élet értelmét is ebben látjuk. Mert erre születtünk, ez az élet valódi értelme. Azt gondoljuk, hogy ez egy objektív, jól körülírható kategória lehet, pedig mindenkinek mást jelent. Van, akinek a huszadik táska adja a boldog pillanatokat, és van, akinek az, ha minden nap étel van az asztalán. A világ másik felének vízhiányos régióiban egy korty víz is boldogságot jelent. Az is valószínű, hogy őseinknek, akik végigjártak háborúkat, éheztek és majdnem megfagytak a hideg télben, a mi életünk maga lenne a boldogság. Mi meg panaszkodunk arra, hogy eseménytelen, szürke, borús, élhetetlen.
Pedig általában csak nem látjuk a fától az erdőt, nem tudatosítjuk magunkban az örömteli pillanatainkat. Amikor környezetünkben történik valamilyen tragédia, akkor ismerjük csak fel, hogy a mi életünkben nyugalom van, béke, és hogy valójában az a boldogság, hogy rend van bennünk és körülöttünk. Hogy a szeretteink egészségesek, és velünk vannak.
Sokan azt gondolják, hogy ha megvásárolják boldogságuk lehetséges kellékeit – hatalmas házat medencével, márkás ruhákat, ékszereket, jó autót, trendi telefont, stb. – akkor össze kell állni a képnek, és megjön hozzá a várt érzés is. Aztán persze mélyen csalódnak, mert a külső dolgokhoz csak nem rendelődik automatikusan a megelégedettség, felhőtlenség érzése. Mert a külső díszlet nem szavatolja senkinek a boldogságot, ez egy belső dolog, amit a békés, egész lélek képes megélni. Ráadásul a végigküzdött évek közben elfelejtik élvezni az életet. Gyűjtögetnek szorgalmasan, és mikor hátradőlhetnének, akkor jön egy mély üresség érzés, mert elszállt közben a fiatalságuk, és rájönnek hogy a célhoz vezető útból semmit nem élveztek. Minden pénzüket a boldogság kellékeibe fektették, de egy percig sem örültek neki. Az örök elégedetlenkedők sohasem fogják érezni, mert hiányzik belőlük az örömre való képesség. Mert mindig csak a hiányra fókuszálnak ahelyett, hogy élveznék mindazt, amijük van.
Az érzés megérkeztét gyakran kötjük valamihez: „majd ha megépítem az álomházam…” „majd ha megtalálom a párom”… „majd ha vagyonos leszek…”. aztán ha ezek nem jönnek össze, akkor legalább valamivel meg tudjuk indokolni, hogy miért nem vagyunk boldogok. Sokan egész életükben kergetik, várnak rá, és csak idős korukban veszik észre, hogy mindenük megvolt ahhoz, hogy boldognak érezhették volna magukat.
Gyerekeinket kellene megtanítani arra, hogy elégedettek legyenek, hogy tudjanak örülni a jónak, fel tudják ismerni azt, ha minden rendben van körülöttük, tudják értékelni a sikereiket, és merjék megélni, átélni a jót. Hogy ne a tárgyaikhoz kapcsolják az érzést, hanem fogadják örömmel a mindennapi apró jó dolgokat. Mert gyakran hiába tolja elénk az élet ezüsttálcán, akkor sem merjük elvenni, mert már előre rettegünk attól, hogy mi van, ha elveszítjük, Ezért aztán nem is élünk vele, köszönjük, inkább panaszkodunk, hogy velünk semmi jó nem történik.
Csíkszentmihályi Mihály Flow – az áramlat című könyvében rámutat, hogy ha valaki talál magának valamilyen izgalmas tevékenységet, amit örömmel csinál, leköti, „flow”-ban van közben, az maga a boldogság. Amikor aktív, tevékeny állapotában van az ember, olyasmivel foglalatoskodva, amit élvez, ami által sikere lehet, amiben nem érzi az idő múlását. Legyen ez bármi, amit örömmel végez. Ehhez pedig a teljes fókuszálás szükséges, hogy az ember átélje, megélje a pillanatokat.
A boldogság meghatározhatatlan kategória. Ami leginkább közel visz hozzá, az a tevékeny, értelmes élet, az örömre való képesség, értékelni, amink van, céljaink megvalósítása, képesség arra, hogy a szeretet áramoltatni tudjuk önmagunkban, illetve az önzetlen szolgálat, amit másokért teszünk. Ha anyagi javak helyett élményekre hajtunk. Mert javainkat mindig hasonlítgatni fogjuk másokéhoz, és akkor hiába van meg mindenünk kényelmes életünkhöz, nem értékeljük, ráadásul elveszíthetők, és csak pillanatnyi örömöt szolgáltatnak. Viszont az élmények nem hasonlítgathatók, és egy életre megmaradnak nekünk.
Aki átélt már igazán mély lelki fájdalmakat, tragédiát, veszteséget, az jobban tudja értékelni a nyugodt, békés pillanatokat, amikor minden rendben van körülötte. Mert a fájdalmas periódus után a boldogság épp az lehet, amikor nem történnek rossz dolgok.
Bármikor dönthetsz úgy, hogy az adott pillanatban megkeresed a jót, és megengeded magadnak az örömöt. Nem definiálni kell, és kutatni utána, hanem meglátni, elfogadni és értékelni a jót, megélni minden pillanatát, „flow”-ban lenni, örülni az apró sikereknek, és átadni magunkat félelem nélkül a saját életünknek.
