Esendő lények vagyunk, és sérülékenyek, mégis néha úgy tekintünk magunkra, mint akik a legfőbb igazság tudói, tévedhetetlenek, felsőbbrendűek. Hajszolva a sikert, a boldogságot végkimerülésig, életünk egy pontján azonban belefáradva a folyamatos küzdelmekbe megtorpanunk, és feltesszük a legmélyebben foglalkoztató kérdését létezésünknek: mi végre vagyunk a földön, mi életünk valódi célja.
Egonk (személyiségünk kisördöge) pedig ekkor megretten, és logikus, a saját magunk számára is elfogadható választ kínál: hogy boldogok legyünk. De vajon számodra mi a boldogság? Gondolkoztál már ezen? A legtöbb ember túlélő üzemmódban él. Ha egoból cselekszik, akkor hajtja a pénzt, mindig többet és még többet akar, hiszen akkor érzi magát is többnek, mivel a vagyon a siker eredménye. De nem lesz elég soha. Mindig több kell, és elindul egy öngerjesztő folyamat. Aztán már nem azért csinálod, mert az eszközt látod benne a kényelmesebb élethez, hanem a legfőbb célt. Harcolsz a javakért, az előremenetelért, akkor is, ha ezt a lelked legbensőbb magja nem is akarja igazán. Viszont ebben az a félelmetes, hogy ha elveszik a vagyonod, saját identitásod is eltűnik, hiszen vagyonoddal, eredményeiddel azonosítottad magad. Ha mások azt látják, hogy vesztettél, az fájdalmas lesz, de ez nem csupán a pénzről szól, hanem a te saját magad értékének meghatározásáról is. Így folyamatos önbecsapásban élsz.
Már a gyerekeinket is versenyezni tanítjuk. Hogy legyenek jobbak, győzzenek le másokat, és ezzel egy fájdalmas teljesítmény pályára állítjuk őket életük hajnalán, ami később a kényszeres maximalizmusra kárhoztatja őket.
Az egonk terméke az az elferdült gondolat is, hogy az vagyok, amit mások gondolnak, hisznek rólam. Ahogy látnak engem. Kultúránk megfelelni tanít, beállni a sorba. Az iskolában az a jó gyerek, aki nem akar másképp gondolkozni, aki idomul mindenféle elváráshoz. Felnőttként meg szenvedünk tőle: mások kedvéért fogyókúrázunk, plasztikáztatunk, viselünk trendi – méregdrága márkás- ruhákat. A fiatal korosztály etalonja az Instagram sztárok agyonretusált celebvilága lesz, eltorzult értékrenddel, felszínes attitűddel. Csakhogy hírnevet, csillogó imázst varázsoljanak maguknak.
Korunk nem a kiteljesedésre tanít, nem arra buzdít, hogy találd meg életed inspirációját. Azt az ihletet, ami a benned lévő forrást élteti, ami életenergiával lát el. (Főként a nőket korlátozza be, hiszen őket arra neveljük, hogy csakis a család vonatkozásában akarjanak kiteljesedni. Csak onnéttól igazán értékesek, ha családjuk lesz. Ez azoknak a nőknek maga a csoda, akik ebben maximálisan ki is tudnak teljesedni. De jellemzően emellett sokan elnyomják belső hívásukat, azt, amiben még önmagukra találhatnának. Hogy létre hozzanak valamit, alkossanak, teremtsenek valami szépet, ahogy az a nők sajátja).
Minden ember életében van egy nagyon mély pont, amire azért van szüksége, hogy azt túlélve, magasabb szintre emelje az életét. Az összes fájdalom erre tanít. Hogy végre befelé figyeljen, és kapcsolódjon önmagához. Ahhoz, aki ő maga valójában, ego nélkül. Amikor megengedi magának, hogy az érzéseire figyeljen. Hiszen érzései a belső iránytűi, mindig tűpontos képet mutatnak, csak az ego elnyomja ezeket, és saját megérzéseinek sem hisz, nem mer rájuk hagyatkozni. Amikor végre rájön arra, hogy van valamilyen felsőbb rendező elv, ami segíti a céljai elérését, ha együttműködik vele. Ha hátra lépve egyet élete irányítását bizalommal átadja ennek, és leteszi minden önvédelmi fegyverét. Érdekes ambivalencia, hogy ha nem kergeted a dolgokat, akkor egyszer csak megtalálnak. Ha végre nem harcban élsz, hanem alázatosan fejet hajtasz a magasabb intelligencia előtt, és hagyod, hogy az történjen, ami neked a legjobb.
Mert mindenkinek lesz olyan pillanat az éltében, amikor feladja a harcot, általában nagy traumák után, amikor ráébred saját esendőségére. Egy folyamat, ami gondolkodásbeli változással jár, új szokásai lesznek, vagy felhagy valamivel. Például azzal, hogy ítélkezzen mások felett, hogy felelősöket keressen sorsa alakulásáért, vagy hogy önmagát helyezze előtérbe mások rovására. Akkor megváltozik élete minősége, és magasabb szinten kezd el élni.
Addig, ameddig csak a sikert hajszolod, az elfogadásodat, a jó hírnevet, nem halad előre úgy az életed, ahogy az te elvárod. Akkor lépsz előre, amikor már nem azért csinálsz valamit, hogy sikeres legyél, vagy hogy minél nagyobb eredményeket érj el, hanem saját örömöd miatt. Mert végtelen kiteljesedést és lelki szabadságot ad. Zenélj, írj, fess, teremts valamit, ami te vagy, ami benned él, és tedd örömmel. Találd meg lelked hívó hangját, azt az örömforrást, ami visszavezet belső énedhez. Ahhoz a belső maghoz, ami életed energiáját termeli.
Ha most ürességet, veszteséget élsz meg, tudd, hogy minden megvan benned, amit most hiányolsz az életedben. Már most is minden a rendelkezésedre áll, de amíg a hiányra fókuszálsz, addig messze űzöd a megvalósulásnak még a lehetőségét is.
Ahhoz pedig, hogy kiteljesedj, és megtaláld életed valódi mozgatóját, a „mit szerezhetnék, mit érhetnék el, hogyan legyen több pénzem” helyett a „mit adhatnék másoknak” elv vigyen előre. Mindegy, hogy mit csinálsz, mi a hivatásod épp, fontos, hogy meglásd benne a lehetőséget, hogy mit adhatsz vele másoknak, hogyan szolgálhatsz vele. Ha önzetlenül adsz másoknak, az téged is emel.
Szóval mi végre is élünk, mi földi küldetésünk célja és értelme? Mindenkinek más, de egy valami mindenkiben közös: arra vágyunk, hogy földi létünk során mély nyomot hagyjunk magunk után, megérintve mások lelkét.
