Nagyon sok nő éli úgy az életét, hogy azt gondolja, hogy csak akkor szerethető, elfogadható, ha mindenkinek csak ad, mindenkit kiszolgál, mindenki felé alázatos. Már kislányként beléjük ivódik a másikra figyelés fontossága, annak a fajta női minőségnek a példája, ami a fókuszt a másik emberre helyezi életük bármely területén. Mert ezt látták, tapasztalták, hogy így kell csinálni, mert a nő akkor értékes, ha mindenkit maga elé helyez. Mert női felmenőik is így éltek. Közben saját igényeiket háttérbe szorítják, vagy nem is vesznek róla tudomást. Önként alárendelődnek, és úgy érzik, hogy rajtuk van a felelősség mások előremenetéért, boldogulásáért, jobb életéért. Önbecsülésüket, és gyakran identitásukat is az határozza meg, hogy másoknak mit adnak, mennyit segítenek, mennyire nélkülözhetetlenek a többiek életében.
De ha mindig csak adnak, erőn felül is másokat támogatnak, akkor egy idő után azt érezhetik, hogy már nincs mit adni, mert mindent odaadtak magukból. Kimerülnek érzelmileg és fizikai szinten is. A lelkük elfárad, és magába zárkózottak, akár depressziósak is lehetnek. Mert közben úgy érzik, hogy az, akiért tesznek, ezt észre sem veszi. De legalábbis nem becsüli, mert már természetes neki. Mindeközben a másik ember számára azt is üzenheti a túlzott segíteni vágyás, hogy nem bíznak az ő erejében, képességében. Így aztán a bizalmat is megtörheti két ember között.
Aki aszerint definiálja saját magát, hogy másokon mennyit segít, az saját belső értékeit nem tiszteli eléggé, így aztán mások sem fogják. Közben lehet, hogy egy állandósult megfelelési kényszer van mögötte. Hogy csak akkor érzik jó emberek magukat, ha másokat helyeznek előtérbe mindig. Mások boldogulásán és örömén keresztül hiszik csak el jóságukat, és ezt mindig bizonyítani kell saját maguk számára. Mások terheinek csökkentésén keresztül érzik magukat fontosnak és szerethetőnek, mert önmagukról ezt a lelkükben nem hiszik el. Nem hisznek abban, hogy értékesek, hogy szerethetők akkor is, ha nem másokért élnek, ha néha tudnak nemet is mondani. Ez pedig az önbecsülésről, illetve annak hiányáról szól. Aki pedig nem tud nemet mondani, azt a környezete bedarálja, és valóban kihasználják jóságát, szolgálatkészségét.
Ezért ahhoz, hogy ez az állandósult működés megváltozzon, először meg kell tanulniuk önmagukban hinni, önmagukat elfogadni és szeretni. Hinni a saját értékességükben, és szerethetőségükben. Mert ettől elégedetté válnak, és nem a környezet visszaigazolásán keresztül érzik magukat fontosnak, hanem saját önbecsülésükön és önbizalmukon át.
Ha egy önismereti utat megjárva erre képessé válnak, akkor a segítés, másokkal való törődés továbbra is természetes része lesz életüknek, de megváltozik a minősége és energiája, mert a fókuszba már saját magukat helyezik. Azért adnak, mert így esik jól nekik és annyit, amit egészségesnek éreznek, amitől nem erőtlenné, hanem teljessé válnak. Amitől nem fontosnak érzik magukat, hanem örömtelinek, mert adni egyébként csodálatos dolog. Egy önmagában hittel rendelkező ember sugárzik, aki körül jó lenni, és eszébe sem jut másoknak őt kihasználni, mert érték az, amit tőle kaphatnak, és megbecsülik, mivel akitől kapják, saját magát is becsüli. Végül pedig már az elfogadásra is képessé válnak, mert így lesz egyensúly az életünkben.
