Érzelmeink meghatároznak, cselekvésre ösztönöznek, reakcióra késztetnek bennünket. Úgy a pozitív, mint a negatív érzelmeink is. Ez utóbbiak azonban néha bűntudattal, fájdalommal járnak. Ha olyasvalaki iránt érzünk haragot, dühöt, akihez egyébként szorosan kapcsolódunk, akihez szeretet fűz, szülőnk, esetleg párunk, testvérünk iránt. Akit bár szeretünk, de viselkedésével fájdalmat okozott nekünk, vagy ha a múltban megbántott bennünket.
A negatív érzelmeket gyakran nem engedjük meg magunknak, mert helytelennek érezzük. Ilyenkor elfojtjuk ezeket, mert nem tudunk velük megbirkózni. Olyannyira el tudjuk vágni magunkban ezeket az érzéseket, hogy nem is érezzük már. De tudat alatt továbbra is munkálkodnak, gyűlnek, feszítenek, és nagyon gyakran meg is betegítenek bennünket. A lélek nehezen tűri, hogy olyan munkát végzünk, ami bedarál bennünket, hogy olyan kapcsolatban élünk, amiben nem vagyunk boldogok, hogy mérgező emberek társaságát keressük. Hogy hagyjuk magunkat megalázni, bántani. Ilyenkor nem vagyunk őszinték magunkkal sem, és másokkal sem. Ha ez történik, először csak apró jelzései vannak a testnek, mint a fáradékonyság, frusztráltság, enerváltság, később azonban már egyre erősebb testi tünetekkel szembesülünk. Ugyanis hiába fojtjuk el az érzelmeket, a probléma továbbra is fennáll, míg fel nem oldjuk magunkban őket. Magunkba temetett érzéseink börtönbe zárnak, és elmagányosítanak bennünket.
Vannak olyan emberek, akik már gyerekkorukban megtanulják az érzelmek elfojtását, mert szüleik ezt a mintát adják tovább. Nem fejezhetik ki haragjukat, nem tetszésüket, mert vagy nem megengedett számukra, vagy ezt a működést tapasztalják közvetlen környezetükben. Így sem a pozitív, sem pedig a negatív érzéseket nem tudják teljességében megélni.
Néha a gyászunkat sem éljük meg, és a veszteség fájdalom érzését is elfojtjuk magunkban a szerettünk elveszítése után, hogy ne érezzük a szenvedést. Közben pedig nem értjük, hogy miért nem halad az életünk, miért nem tudunk más emberekhez jól kapcsolódni. Nem jövünk rá, hogy a gyász továbbra is ott feszít tudat alatt bennünket, csak annyira elfojtottuk, hogy nem is érezzük már. Néha évekkel a veszteség után jövünk csak rá, hogy pont az gátolta továbblépésünket, hogy nem engedtünk utat természetes érzelmeinknek.
Ha elfojtásaink gátja életünk tovább haladásának, mindenképpen tudatosítanunk kell magunkban, hogy milyen érzelmeket zártunk el, mikről nem veszünk tudomást, mit nem engedünk érezni magunknak. Be kell azonosítanunk ezeket az érzéseket, majd feldolgozni. Akkor tud a test és a lélek meggyógyulni, ha hagyjuk, hogy elfojtott érzelmeink felszínre jöjjenek, ha elfogadjuk őket a maguk teljességében, intenzitásában. A múlt feldolgozása és a továbblépés az érzelmeink beazonosításával, megélésével, majd azok elengedésével lehetséges csak. Nehéz önmunka, – néha csak külső segítséggel lehetséges- de fontos a lelki harmóniánk visszaállítása érdekében. Megkönnyítheti a rendszeresen végzett vezetett meditáció.
