Életünk egyik nagy feladata az elengedés, és egyik nagy kérdése a hogyan? Azt gondoljuk, ez a legnehezebb próbatételünk, és rengeteg energiát fordítunk arra, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, amit átélünk egy-egy nehéz helyzetben. Éjszakákon át tépelődünk, kínozzuk magunkat, és gyakran érezzük azt, hogy egy labirintusban vergődünk, miközben nem találjuk a kifelé vezető utat.
„Ha nem megy, gyakorolj forró tepsivel”- mondják a humorral megáldott szakavatottak. De ha belegondolunk kicsit mélyebben, mennyi igazság van ebben a mondatban! Ha ilyen jellegű fizikai sérülés ér bennünket, akkor szélsebesen szabadulunk meg a fájdalom okozójától. Ezt az ösztönösséget vajon miért nem csináljuk a lelki életünkben a lelki épségünkért? Pedig a lelki fájdalom gyakran emésztőbb, kínzóbb, mint bármilyen testi, és sokszor évekig hagyjuk, hogy gyötörjön bennünket. Nem tudjuk megtenni mégsem, hogy úgy engedjünk el fájdalmat okozó embereket, helyzeteket, lelki vívódásokat, mint azt a bizonyos forró tepsit.
Az elengedés nehéz, nem tudom elengedni – hallom ezt nagyon gyakran sok ember szájából. Én azt gondolom, hogy akkor nehéz, ha nem elfogadással éljük meg. Hogy elfogadjuk az élet ciklikusságát, és azt a tényt, hogy a veszteség hozzátartozik az életünkhöz, bármennyire is küzdünk ellene. Hogy elfogadjuk magunkban is azt az emberi vonást, hogy érző lényként kötődünk emberekhez, dolgokhoz, és igen, fáj valaminek, valakinek az elvesztése, és hiányzik.
Vannak emberek, akik például egy válás után megragadnak a gyász harag és depressziós fázisában. Nem tudom őt elengedni – mondogatják ilyenkor, miközben évekig érzik folyamatosan a fojtogató nyomást mellkasukban, nem halad az életük, nem érzik magukat jól, és valójában már nem is a személyhez ragaszkodnak, hanem az iránta érzett haraghoz, mert hozzászoktak. Emellett pedig gyakran még a bosszúvágy is feszíti őket, miközben ezzel úgy élik az életüket, mintha folyamatosan egy 50 kilós terhet cipelnének magukkal mindenhova. Ekkor már nem az egykor szeretett személyhez ragaszkodnak, hanem a szenvedéshez.
Az elengedés igazából egy szeretetteljes döntés. Döntés arról, hogy nem cipelünk tovább olyan terheket, amelyek csak meggátolják életünk tovább haladását. Természetes folyamat a gyász, az nem spórolható ki. Az tényleg egy folyamat, és akár egy elvesztett személyt, akár munkahelyet gyászolunk, teret kell adni neki, nem lehet átugrani. Idő kell hozzá. De aztán a végén elfogadjuk, hogy már nem hozzánk tartozik, nem a miénk. De évekig nem ragadhatunk benne, mert a saját életünket tesszük élhetetlenné.
Gyakran még a méltatlan helyzeteket sem tudjuk elengedni, pedig pontosan érezzük, hogy mit okoz nekünk. Közben pedig betegséget generálunk vele magunknak, és szenvedünk. Amit valójában nagyon nehezen engedünk el az a harag, önmagunkra és másokra, a bűntudat, a vádaskodás, a félelmek, aggodalmak. Vagy egy olyan vágyunkat, amely nem valósul meg, hiába szeretnénk. Ebben az esetben azonban inkább a görcsös akarást fontos elengedni. Sajnos ezeket gyakran fel sem ismerjük, csak azt érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben velünk.
Az áldozatszerep nagyon megnehezíti az elengedést, mert az érintett személy pont attól tudja fenntartani magában az áldozatiságot, hogy ragaszkodik ahhoz a tudathoz, hogy ő mindig mindent elveszít, és ezzel egyúttal önigazolást is nyer.
Ha a veszteséged tárgya már nem téged szolgál, köszönd meg, hogy az életed része volt, hogy általa megtapasztaltál fontos dolgokat. Majd köszönj el tőle, és kívánd neki a legjobbakat. Hidd el, ha szeretettel tudod ezt megtenni, hirtelen mázsás súlyoktól szabadulsz meg.
Első lépés a megértés, önmagad érzelmi működésének megértése, hogy miért nem tudsz még valamit elengedni. Lehet, hogy ezáltal a szenvedést kell megtapasztalnod, és ezért tartod benne magad. A második lépés a feladás, amikor már nem küzdesz ellene, nem akarod görcsösen megtartani, visszaszerezni, elérni. Majd végül az elfogadás arra vonatkozóan, hogy menjen, aminek menni kell.
Fáj a múlt? Gyakran rágódsz régi dolgokon? Eszedbe jut gyakran, hogy megbántottak? Akkor még dolgod van vele. Akkor még nyomaszt, és nem engedted el. A magad érdekében lépj egyet előre, végy egy nagy levegőt, és hozz meg azt a döntést, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna. Gondolatban fogd meg a lelki forró tepsidet, és bízd rá magad az ösztöneidre, hogy azt történik, aminek történnie kell. Ne lepődj meg, ha hirtelen légüres térben találod magad. Ez az első lépés az euforikus szabadságod felé…
