A megfogant magzat az első pillanatban kapcsolódik édesanyjához, érzi érzelmeit, hatnak rá gondolatai. Ezért már az első hetek, hónapok meghatározzák, hogy milyen lesz a saját életéhez való viszonyulása. A gyermek sejtjei ugyanis minden magzati élményt, tapasztalást rögzítenek, ezt már komoly kutatások is kimutatták.
Optimális esetben a szülők várják a gyermekük érkezését, azonban nem egyszer a terhesség bekövetkezte egy véletlen, nem várt történés, ami a szülőket (vagy a szülőpár valamelyikét) kényszerhelyzetbe állítja. Ehhez bennük pedig negatív érzelmek kapcsolódnak: félelem, vádaskodás, stressz, aggodalom, elutasítás és harag. Jobb esetben ez a baba fejlődése során megszűnik, és szeretetté formálódik, de előfordul, hogy a várandósság során végig fennmarad. Ez pedig a magzat számára egy trauma, mert a létezéshez való jogát kérdőjelezik meg, foganása neheztelést, haragot vált ki abban az emberben, akitől függ. A gyermek, majd felnőtt ezt a fájdalmas élményt cipeli aztán egész életében, és gyakran nem is tudja feldolgozni. A véletlenül megfogant gyermekre tudat alatt is problémaforrásként tekintenek szülei, és később, már nagyobb korában is nemegyszer éreztetik vele, hogy miatta nem alakult úgy az életük, ahogy tervezték. Főként, ha azért maradtak együtt, mert megfogant. Ilyenkor, mint minden rossznak az okát látják benne, és ez a gyermek számára nagyon megterhelő és fájdalmas érzés.
Főként az anya elutasításával induló gyermekek fejlődése nehézkes, sokat sírnak, később viselkedés zavarosak lehetnek, alvásproblémák alakulhatnak ki náluk. Felnőttként pedig önértékelési problémákkal, önbizalomhiánnyal küzdenek. Szélsőséges esetekben saját létezésüket nem egyszer megkérdőjelezik, ezért önpusztítási hajlam is jellemző lesz náluk. Motiválatlanok, és ebből adódóan sikertelenek lesznek. Lelkileg instabil emberré válnak, ezért pszichikus – és szociális beilleszkedési zavarokkal is küzdenek. Azok a gyerekek, akiknek az elutasítottság élménye kevésbé volt meghatározó, ott is jellemző lesz az értéktelenség és a feleslegesség érzése, ebből adódóan szeretetre méltatlannak érzik magukat. Ezek az érzések pedig nagyban megakadályozzák őket abban, hogy boldogulhassanak az életükben.
Gyakori, hogy mire megszületik egy nem várt gyermek, szülei már adaptálódtak a helyzethez, és szeretet alakult ki bennük, de ebben az esetben is az első sokk érzésüket átéli sejtszinten megfogant magzatuk. Nem egyszer nem is tudnak róla, hogy nem várt gyerekek voltak, csak azt érzik, hogy valami nincs rendben, nem úgy alakul az életük, ahogy szeretnék, szüleik és maguk között éreznek egy falat, nem képesek hozzájuk kapcsolódni igazán mélyen. Csak a tüneteket érzékelik, de az okokat nem tudják. Csak ha elkezdenek ezzel foglalkozni, megpróbálnak a mélyére ásni a dolgoknak, akkor derül csak ki, hogy mi is történt, hogy létezésük a véletlennek köszönhető.
Fontos, hogy aki ezt átélte, helyre tegye magában a sérüléseket, és hogy az elutasítottságát feldolgozza, mert életünk minőségét erőteljesen meghatározza a szüleinkkel való első kapcsolódási élmény. A nem várt gyerekek később csak akkor tudják ezt magukban feldolgozni, ha megértésük születik, ha rálátnak arra, hogy miért féltek szülei a gyermekvállalástól, mi volt az oka annak, hogy a várandósság első hírére elutasítással reagáltak: nem álltak készen a szülőségre? Féltek a felelősségvállalástól? Esetleg egy múltbéli előző generációs veszteségélményhez kapcsolódó trauma állt az anya félelmének hátterében? Ahhoz, hogy ezt begyógyítsák magunkban, fontos megérteniük, és elfogadniuk szüleik félelmeit. Hiszen ők is csak azt tudták adni, amire képesek voltak, rájuk is hatottak saját sérüléseik. Ezek tudatában tudnak csak megbocsátani nekik, ami pedig a velük való kapcsolódást segíti. Ha ezt meg tudják tenni, fel tudják magunkban szabadítani a negatív érzéseket, akkor tudják gyermeki énjük sérüléseit begyógyítani.
