Vajon hányszor jutott eszedbe eddig életed során, hogy ki is vagy valójában? Hogy mi az a mozgatóerő, ami hajt előre, vagy mire is vágysz legbelül a lelked mélyén. Vajon biztosan a helyeden vagy? Szereted az életedet? Fogas kérdések ezek…
Mindennap tapossuk a mókuskereket, tesszük a dolgunkat, gyakran rutinszerűen, lélektelenül, belefáradva. Néha kicsit lelkesebben, máskor kevésbé buzgón. A napi robot bedarál, és sokszor semmiféle megnyugvás, lecsendesedés nincs bennünk. Amikor csak magunkra figyelünk, vagy csak azokkal az emberekkel vagyunk, akik igazán közel állnak hozzánk. A minőségi időre gondolok. Amikor nem úgy beszélgetünk egymással, hogy a háttérben közben lopva a tévében futó sorozat alakulását lessük, vagy a telefonon felvillanó üzenetet. Amikor valóban a lényeges dolgokra koncentrálunk, és nem arról értekezünk, hogy ki milyen csekket fizetett be a héten, vagy hogy mikor kell levinni a szemetet. Amikor csendben figyelve azt akarjuk megtudni, hogy a másik hogy van. Amikor a lelkek kapcsolódnak, nem csupán a hangok. Amikor az értéklistán a prioritást a valódi, lélektől lélekig való kapcsolódás kapja.
Amikor nem vagy a helyeden
Nagyon sok ember érzi úgy, hogy nincs a helyén. Hogy valami nem kerek az életében. Látszólag rend van körülöttük, de valahol legbelül mélyen hiányzik valami. Maguk sem tudják megfogalmazni, hogy mi, csak érzik, hogy nem boldogok. Évekig ez fel sem tűnik, aztán egy nap úgy ébrednek fel, mintha idegenek lennének saját életükben. Ettől persze megijednek, hiszen a felszínen semmi okuk panaszra. Van munkájuk, családjuk, vannak barátaik, megvan a mindennapi betevőjük.
Aztán ha egy kicsit tudatosan ránéznek az életükre és önmagukra, akkor látják, hogy miközben taposták a mókuskereket, hajtották a pénzt, intézték a napi dolgaikat, közben kimaradtak a saját életükből. Amikor elfelejtették megélni a jelent. Mert mindig a jövőbeni célokra koncentráltak, és ahhoz csak a munkát és a pénzt kapcsolták, de jelen lenni, megélni a mindennapok legfontosabb értékeit, az valahogy kimaradt. Szülőként pedig egyszer csak rádöbbennek, hogy a gyerekeik úgy nőttek fel, hogy észre sem vették, és a rohanás közben nem tudtak jelen lenni legfontosabb pillanataikon, ünnepségeiken, versenyeiken.
Az élet közepén – mikor tudatosul bennünk az idő múlása- felvillannak a fent feltett kérdések. Amikor rájövünk arra, hogy nem vagyunk halhatatlanok. Egészen addig bőkezűen bánunk az idővel. Azt gondoljuk, mindenre jut. Aztán amikor fogyni látszik, akkor megtorpanunk, és máshogy kezdünk rá nézni. Hirtelen tűnik fel az is, ha nem vagyunk a helyünkön, hogy nem azt az életet éljük, amit szeretnénk. Hogy a kapcsolatunk nem tesz boldoggá, vagy nem azt a munkát végezzük, ami feltölt bennünket. Ezek mindig félelmetes felismerések. Ilyenkor két választásunk van, és egyik sem kecsegtet könnyű megoldásokkal. Az egyik az, hogy elismerjük magunkban, hogy valóban nem jó úton halad az életünk, de mivel túl nehéz lenne megváltoztatni, és bennünk nincs meg sem az erő, sem pedig a bátorság hozzá, ezért inkább becsukjuk a szemünket, és tovább álmodjuk álmunkat. Ami leginkább a megalkuvásról szól. Ebben az esetben nagy erőre lesz szükségünk ahhoz, hogy önáltatásunk azért látszólag hiteles maradjon saját magunk számára. De az önáltatást sokan mesterien űzik, ezért ha ügyesek vagyunk, az nem lesz akkora lelki teher.
A másik megoldás az, hogy ránézünk arra, hogy hol csúsztak el a dolgaink, és bátran szembe nézünk velük. Amikor meghozzuk azt a döntést, hogy változtatunk, mivel nem akarjuk úgy leélni az életünket, hogy az lemondással, méltatlan kompromisszummal legyen tele. Mert nem akarunk nyolcvan évesen azon bánkódni utólag, hogy bárcsak léptünk volna, bárcsak a gyerekeink mellett lettünk volna, mikor szükségük volt ránk, bárcsak belevágtunk volna álmaink vállalkozásba, bárcsak ne hagytuk volna elmenni életünk szerelmét.
A legtöbb embernél általában az okozza a problémát, hogy miközben hajtották az életüket, kimaradt abból a pillanatok megélése, a minőségi kapcsolódás önmagukkal, és ezáltal másokkal is. Persze azzal indokolják, hogy mindenre nem volt idejük. De ez nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy nem volt fontos. Mert a fontos dolgokra mindig jut idő. Arra pedig szükséges időt áldozni, hogy néha önmagunkkal foglalkozzunk, és azokkal, akik pótolhatatlanok számunkra. Mert nem jó érzés rájönni arra életünk végén, hogy igaz, hogy van félretett pénzünk, de a minőségi kapcsolatok kikoptak mellőlünk. Mert a legjobban ilyenkor azoknak a dolgoknak az elmulasztását bánjuk, ami az élet értelmét adja: hogy lett volna bátorságuk vágyaink szerint élni, érzelmeiket kimutatni, és hogy ne hanyagoltuk volna el szeretteinket a munka rovására.
Változtass szemléletmódodon
Ha felismerjük, hogy az életünk elakadt egy ponton, már egészen apró változtatásokkal sokkal élhetőbbé tudjuk tenni. A tudatos szemléletmód segít ebben. Ha nyitottak vagyunk, akkor a jó dolgok könnyedén áramolnak be az életünkbe. Ezen kívül fontos, hogy elfogadjuk jelenlegi helyzetünket. Mert mindig az elfogadás nyitja meg az újonnan bejövő impulzusok előtt az ajtókat. Amikor nem hadakozunk és kesergünk azon, ami van, viszont engedélyt adunk a változásnak. Soha nem késő változtatni. Másként szemlélni a világunkat, máshogy tekinteni önmagunkra és szeretteinkre. Sokan nem merik azt az életet élni, ami boldoggá tenné őket. Belemerevednek abba, ami biztosnak tűnik, még akkor is, ha az lehúzza az önbecsülésüket. Ez pedig meghasonlottá teszi őket. Mert a vágy akkor is hajt előre, ha elnyomjuk, és előbb utóbb utat tör magának negatív érzések formájában.
Életünket mi éljük meg. Senki nem fogja helyettünk megtenni azokat a lépéseket, amelyek minőségivé teszik. Amitől elégedettek leszünk. A mi döntésünk az, hogy mi kerül saját fókuszunkba, hogy mit tekintünk értéknek. Mi választunk aközött, hogy megalkuszunk a „viszonylag nem rossz” -al, vagy létrehozzuk önmagunk számára a teljességet.
Minden ember életében vannak pozitív események, csak sokan nem veszik észre. Igaz, mindenkinek más dolgok szolgálnak örömmel. De ha tudatosan figyelünk, észrevesszük, hogy amikor nehéz helyzetben vagyunk, akkor is tele van az életünk apró sikerekkel, örömökkel. Akkor is fordulnak felénk szeretteink kedves gesztusokkal, akkor is süt a nap, akkor is van mit ennünk, és van hol álomra hajtani a fejünket.
Aki nem tud jelen lenni saját életében – mert benne rekedt a múltjában, vagy a jelent hajtja végkimerülésig, esetleg a jövő miatt aggódik – az soha nem fogja elégedettnek, teljes értékűnek érezni magát. Az mindig csak álmodozik arról, hogy egyszer majd boldog lesz. A jelen viszont most van, ebben a pillanatban. Minden pillanatban. Most van arra lehetőség, hogy megéljük. Hogy figyeljünk saját igényeinkre, lelkünk hangjára. Hogy időt töltsünk szeretteinkkel, és azzal foglalkozzunk, ami örömöt ad.
Mert sajnos semmi nem garantálja a holnapot.