A bűntudat egy olyan érzés, amelyet minden ember érzett már életében. Gyermekkorban elsajátítunk normákat, értékrendet, amely segít abban, hogy tudatosuljon bennünk a helyes, és helytelen fogalma, így megtanuljuk azt is, hogy viselkedésünk milyen hatással lehet másokra. Mi az, amivel bántunk, megbántunk másokat. A bűntudat, ami a lelkiismeret furdalással jár, fontos emberi érzés, mert azt jelzi, hogy akik viselkedésükkel másoknak kárt, fájdalmat okoztak, azokban működik a felelősségvállalás, erkölcsi fék, akár a jóvátételi igény.
Sok ember viszont nem tud azon túljutni, hogy egyszer a múltban olyan döntést hozott, ami hátrányosan befolyásolta saját, vagy másoknak az életét, hogy hibázott. Néha annyira a mindennapok részévé válik ez az érzés, hogy már szinte észre sem veszi az érintett személy, csak azzal szembesül, hogy elakadt az élete, hogy elfojtja az örömenergiáit, hogy nem megéli az életét, csak épp túlélni akarja. Mert a bűn büntetésért kiált, és tudat alatt a program úgy fut, hogy aki úgy érzi hogy vélt, vagy valós kárt okozott valakinek, akkor neki bűnhődnie kell. Pedig ez leginkább arról szól, hogy nem vagyunk hibátlanok, és hogy kaptunk egy leckét, egy feladatot, egy tapasztalást, amiből tanulni, okulni kell. Mivel az elkövetett hibákból tanulunk leginkább.
Gyakori, hogy érzések miatt érzünk bűntudatot. Például a harag ilyen. Ha olyan ellen irányul, akihez egyébként kötődünk. Például ha a szüleink egyikére, vagy mindkettőjükre neheztelünk, miközben tudatos szinten érezzük, hogy – mivel felneveltek bennünket, áldozatot hoztak értünk-, kizárólag a hála érzését kellene éreznünk irántuk. De mellette ott van az is, hogy döntésükkel, tetteikkel megbántottak bennünket, és emiatt harag született bennünk irántuk. Mivel ez egy ambivalens érzés, gyakran elfojtjuk az irántuk táplált negatív érzéseket, vagy nem is veszünk róluk tudomást. Ettől függetlenül hatnak ránk, és akkor válnak tudatossá, hogyha történik valami rossz az életünkben, és elkezdünk a problémával lelki szinten foglalkozni. Akkor jövünk csak rá, hogy a düh érzése már régóta bent feszít, és mellészegődött még a bűntudat is, és így a két érzés nyomaszt bennünket, és megnehezíti, megkeseríti életünket.
Bűntudatot érzünk amiatt is, mert úgy gondoljuk, hogy egy bizonyos helyzetben a viselkedésünk az oka a negatív esemény bekövetkeztének. Például azért, mert egy szerettünket baj érte. Ehhez többféle hiedelem is kapcsolódik. Egyrészt, hogy úgy hisszük, felelősek vagyunk a káros kimenetelű esemény bekövetkeztéért. Másrészt, hogy igazából nincs arra semmiféle indokunk, hogy miért tettünk, vagy nem tettünk meg valamit, amivel megelőzhettük volna a bajt. Azt gondoljuk, hogy mindenki más tett volna azért, hogy elkerülje a bajt, de mi mégsem tettünk semmit. Végül pedig, hogy érezhettük volna hogy probléma lesz, és ezt megelőzhettük volna. Tulajdonképpen egy folyamatos önvád, önostorozás, ami nagyon komoly lelki – később testi- problémákat is okozhat, de mindenképpen meggátolja életünk természetes folyamatát.
Ha megragadunk a bűntudatban, gyakran elvágjuk magunkat az örömenergiáktól. Úgy érezzük tudat alatt, hogy az öröm nekünk nem jár, hogy nem érdemeljük meg a jót. A bűntudat tulajdonképpen az, amikor hagyjuk, hogy a múlt hatalmat gyakoroljon felettünk. Emellé pedig gyakran állandó szorongás is járul. Egy érzelmi spirál, amiből csak nagyon nehéz kikerülni. Fojtogató érzés, hogy valamit miért tettem, vagy nem tettem meg, miért hagytam, miért nem álltam bele, miért, miért…. Állandó kérdések sora, és mivel folyamatos önváddal jár, nagyon fájdalmas és kínzó tud lenni.
Ahhoz, hogy az elakadásból tovább lendüljünk, fontos tetten érni, tudatos szintre hozni a régóta fájdalmas érzést, és fontos, hogy rálássunk annak okaira. Akkor tudjuk csak elengedni, ha elfogadjuk a jelenlétét, és megbocsátunk magunknak. Ez egy hosszadalmas folyamat is lehet, és néha csak úgy sikerül, hogy külső segítséget is igénybe veszünk.
