A minap kutyasétáltatás közben vettem észre, hogy az egyik köztéri szemetestartó konzoljába belefűztek egy nejlon zacskót, ami pár zsemlét rejtett. Még meg is csodáltam az abszurditását, hogy vajon ki tette oda? Vajon jószándék gyanánt, hogy ezt majd valaki elviszi, mert nem nagyon van választása, ez az egyetlen módja, hogy valamit egyen?
Akkor is, mint sok más alkalommal tudatosult bennem, hogy milyen sokszor hibáztatjuk a sorsot, panaszkodunk, nyűgösködünk, elégedetlenkedünk, a negatív történésekre koncentrálunk, miközben minden olyant a magunkénak tudhatunk, amiért mások bármit megadnának.
Minden nézőpont kérdése, és a hála egy pozitív szemléletmódot indít el az ember gondolataiban, amikor nem a napi gondokra koncentrálunk, hanem arra, ami miénk, ami a rendelkezésünkre áll. Sokszor magától értetődő az étel az asztalon, a tető a fejünk felett, vagy az egészségünk, a boldog gyerekeink, de nem az. Nem mindenkinek az. Annak a hajléktalannak, aki elvitte reggelire a szemetes mellé kitett zsemléket, nem az. Mégis hálás lehetett érte, mert aznap volt mit ennie.
A hála érzése a mindennapi életünk része kellene, hogy legyen. Minden este, vagy reggel végig gondolva, hogy miért is mondhatunk köszönetet. Ha erre rááll a szívünk, lelkünk, később olyan jó dolgokat is meglátunk az életünkben, amelyeket addig nem, és rájövünk, hogy rengeteg dolog van az életünkben, amiért hálásak lehetünk.
A hála megtanít bennünket arra, hogy a jó dolgokra fókuszáljunk, és ne azt lássuk meg a napunkban, hogy történtek rossz dolgok, és ezek számunkra büntetések, hanem hogy voltak apró pillanatok, amik örömteli érzéseket, élményeket hoztak.
A lelki harmónia záloga a hála gyakorlása. Sokkal békésebb, kiegyensúlyozottabb lesz az az ember, aki erre képes, és mindennap tudatosítja magában hogy mennyi mindene van, ami másoknak nincs.
Már gyerekkorban gyakorolni kellene ezt, hogy a kicsik úgy nőjenek fel, hogy tudják, hogy semmi sem magától értetődő, és milyen csodálatos észrevenni azokat a dolgokat, ami neki van, számára elérhető.
Egy magyar kutató (Dr. Ferenczi Andrea) végzett hajléktalanok körében egy kutatást, amiben felkérte őket, hogy vezessenek hálanaplót, amelybe rendszeresen felírták azokat a dolgokat, amiért napi szinten hálásak lehettek. A kutatás összegzéseként az vált világossá, hogy ezek az emberek ugyanannyi jót találtak az életükben, mint azok, akik jólétben élnek. A hála érzése tehát nem attól függ, hogy valójában mennyi mindenünk van, milyen anyagi javaink vannak, hanem egy szemléletmód.
Minden ezen múlik, hogy képes vagy-e észrevenni mindazt, amiért köszönetet mondhatsz. Ha ezt el tudod sajátítani, akkor teret adsz a szeretet áramlásának, és ez még több jót hoz el majd az életedbe.
