Pár évvel ezelőtt egy picinyke indonéz szigetre való érkezésemmel egy régóta dédelgetett álmom vált valóra. Emlékszem, amikor kiléptem a repülőtéri terminálból a 18 órás út után, megcsapott valamilyen émelyítően édeskés virágillat (egy tipikus illat, ami kint tartózkodásom alatt végig érezhető volt számomra és azóta sem éreztem sehol máshol), és azon gondolkoztam, hogy jó lenne, ha megcsípne valaki, hogy ez most tényleg megtörténik, nem csupán a szokásos álmodozásomat élem.
Csodás, pazar, mesés templomokat, rizsföldeket, építményeket és természeti szépségeket láttam utam során, de nem csupán az épületek és a természeti kincsek nyűgöztek le, hanem a kedves, aprócska emberek, a mentalitásuk, vendégszeretetük, a kultúrájuk és az ételeik is. Csaknem három héten keresztül szívtam az elmémbe a sok csodát, hogy megőrizhessem emlékek formájában. Hogy legyen mit előhívnom majd akkor, amikor kicsit nehezebb pillanataim lesznek, és derűsebb üzemmódba kapcsolnék, vagy amikor mesélnék majd róla szeretteimnek.
Minden tökéletes volt, az elejétől a végéig, és végtelen hála volt a szívemben, hogy ez az ajándék nekem megadatott. Hogy egy – a miénktől gyökeresen különböző- kultúrába belemerítkezhettem, és átélhettem annak meghitt, szívet melengető pillanatait. Számomra olyan volt, mint egy eufória, amiből még sokáig nem tértem magamhoz.
Pár hónappal azután, amikor folytattam itthon megszokott életemet, összefutottam egy ismerősömmel, aki elújságolta, hogy volt ugyanazon a szigeten, ahol én is, és nemrég ért haza. Azt hittem, találkoztam valakivel, akivel közösen merenghetünk el élményeinken. De teljes megrökönyödésemre ő egyáltalán nem osztotta lelkesedésemet. Elmondta, hogy ő csalódott, mert nem azt kapta, amire számított. Koszosnak és büdösnek titulálta, kifogásolta, hogy rengeteg turista volt, nem bírta a kis ország zaját, a forgalmát az embereket és a zenéjüket sem.
Nem is értettem, hogy miről beszél. Azt gondoltam, hogy ő biztosan nem ott járt, ahol én, mert az a hely, ahol én voltam, még csak nem is emlékeztet arra, amiről beszélt.
Sokat gondolkodtam utána ezen a beszélgetésen. Hogy mennyire szubjektíven élünk meg bizonyos helyzeteket, és hogy milyen erősen meghatározó ebben az életszemléletünk. Az, ahogy önmagunkat látjuk, mert minden ebből indul ki.
Kérdés, hogy megvan-e bennünk a nyitottság a másra, és annak befogadására. Hogy mennyire működtet bennünket az elvárás, hogy ragaszkodunk-e saját elképzeléseinkhez, vagy megengedjük-e, hogy valami új, érdekes, színes és másmilyen legyen. Hogy mennyire engedjük magunkba a megszokottól eltérőt? Hogy tudunk- e ítélkezés mentesen létezni. Hogy meg akarjuk-e szabni, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük, vagy elfogadjuk, hogy van ilyen is, meg olyan is, de az teljesen rendben van így.
Önmagunkon keresztül érzékeljük a világot, amiben benne van felmenőink hitrendszere, gondolatisága és életszemlélete. Aki feldolgozatlan érzelmeket őrizget a lelkében, az többnyire a rosszat veszi észre a világában is. Az nem tudja optimistán szemlélni az életét, mert nem képes igazán jót vonzani sebzett lélekkel. Megerősítéseivel pedig el is könyveli, hogy a világ nem szép és jó. Mert minden belső félelmünket, frusztrációnkat, zavarunkat kivetítjük környezetünkre. Bennünket körülvevő világunk tükör, amiben meglátjuk önmagunkat.
Akinek a lelkében rend van, az maga körül is a rendet látja. Aki szeretetteljesen működik, az a harmóniát érzékeli környezetében. Tudja, hogy nem minden kerek, és emögött nem a naivitás áll, de nem a rosszra helyezi a hangsúlyt, hanem tudatosan azt figyeli, hogy mi az a jó, amit észrevehet életének különböző helyzeteiben.
