Mai világunkban valahogy mindenkinek mindenhez köze van. Az emberek nagy része nem úgy gondolja, hogy mások magánélete tabu. Épp ezért jogot formálnak arra, hogy a környezetükben élők életébe belenézzenek, és bele is szóljanak kéretlen tanácsokat osztogatva.
A magánélet szóban épp azért van benne a „magán” előtag, mert markáns megfogalmazása annak, hogy nem másé, mindenkinek csakis a sajátja. A fizikai intim szféra verbális módon is kifejezve, ahova nincs másnak belépési engedélye, hacsak nem adtunk arra felhatalmazást.
Mindenki életében történnek fájdalmas és örömteli események, olyan helyzetek, döntések, választások következményei, amik csak a családra tartoznak. Mégis, ha valamilyen módon napvilágra kerülnek ezekről bizalmas információk, mások örömmel vetik rá magukat, szétcibálva, kiszínezve, majd továbbadva úton, útfélen. Amivel akár súlyos kárt is okozhatnak, de ez nem számít nekik, hiszen az emberi együttérzés, és bizonyos helyzetek észszerű felmérése hiányzik lelki repertoárjukból.
Ha két ember egy pár lesznek, akkor „kedves” ismerősöktől, vagy rokonoktól mindjárt jön az ízléstelen és tolakodó kérdés arról, hogy mikor költöznek -, majd házasodnak össze. Ha ezen túl vannak, otromba módon rögtön arról faggatóznak, hogy mikor kezdenek neki a gyerekprojektnek. Ha pedig megszületik a kicsi, érzéketlenül már a következő gyerek érkezéséről puhatolóznak.
Olyan szinten átjáróháznak tekintjük egymás magánéletét, hogy teljes természetességgel kérdőjelezzük meg más emberek döntéseit, választásait. Sok emberből hiányzik a tapintat, akik néha úgy gázolnak bele mások lelkébe, hogy észre sem veszik, és igazából nem is számít nekik.
A social média felületei jó platformok arra, hogy sokan közkinccsé tegyék életük minden pillanatát. Akár valós a kép, akár megkreált illúzió, szinte kínálja magát az ilyen jellegű önmutogatás, hogy mások véleményt formáljanak róluk. Persze aki életének minden percéről beszámol, az jobban kiteszi magát annak, hogy ízekre szedjék az emberek. Közszereplők oldala alatt több száz ormótlan hozzászólás sorakozik, tömeg formál jogot arra, hogy epés megjegyzésekkel, trágár megnyilvánulásokkal illessék őket és életüket.
Jellemző, hogy akinek kiüresedett, szürke élete van, az foglalkozik másokéval, hogy még véletlenül se kelljen a magáéra ránéznie. Mert ha úgy igazán mélyen szembe nézne önmagával, akkor jönne rá, hogy mennyire nincs rendben lelkileg, és hogy valamit végre tennie kéne, előre lépni, dönteni, változtatni. Önmagát kéne rendbe tennie elsősorban. De sokan erre nem képesek, egyrészt lustaságból, másrészt önbizalmuk hiánya miatt. Egyetlen örömforrásként marad a mások magánéletében való vájkálás, a rosszindulatú pletykálkodás.
Szülőként pedig fontos felnőtt gyerekeink életét, döntéseit, életmódját tisztelni. Nem kell, hogy tetsszen nekünk, de mivel az ő életük, hagynunk kell, hogy egyedül intézzék dolgaikat. Fontos, hogy bízzunk bennük. Csak drukkolhatunk nekik, hogy jó döntéseket hozzanak, de nem élhetjük helyettük az életüket. Ha hibáznak, akkor pedig tanulnak belőle, épp az életükért vállalt felelősség felnőttségük ismérve. Ugyanez a helyzet a barátainkkal is. Nekik sem adhatunk kéretlen tanácsokat, hiszen barátként nem az a feladatunk, hanem a támogatás. Kapcsolatainkat erőteljesen meghatározzák projekcióink, azaz saját érzelmeink kivetítése másokra és a világra. Emiatt sokan azt gondolják, jobban tudják, mit kellene tennie a másik embernek, és ezt nem felejtik el közölni sem. Ahhoz, hogy valódi segítség legyünk, empátiára és együttérzésre van szükség, nem pedig kritikai észrevételre, vagy pikírt vélemény kinyilvánítására.
Mindenki csak a saját életét látja át teljesen, és épp emiatt csakis azzal kellene foglalkoznia, a másokét pedig tiszteletben tartania. Persze csak az képes tisztelni mások privát életét, aki saját magát is tiszteli, aki önmagával rendben van. Egy tudatos ember nem ítélkezik, nem kritizál és nem gázol át senkin, elméjének, szívének fókuszában önmaga van, másokat békén hagy.
