Túlélted, túl vagy rajta. Legalábbis úgy érzed. Már nem forgolódsz álmatlanul, megválaszolatlan kérdéseidre nem keresel magyarázatokat. Tovább léptél, elengedted. Éled az életed, bár néha még olyan, mintha azt egy búra alatt tennéd, légüres térben. Rutinszerű minden, de legalább már nem fáj. Csak egy tompa egykedvűség maradt utána. Meg a hideg időjárás közeledtével- a szekrényből elővarázsolt – télikabátodról lecsüngő ismerős illatfoszlány. Jobban vagyok- mondogatod magadnak, talán tényleg jobban is vagy, és ez megnyugtat.
Pedig nem sírtál, nem tomboltál, nem utálkoztál és szitkozódtál, a fájdalom csendesen vájt járatot a lelkedbe. De te erős vagy, ezt is megoldottad, ebből is felálltál.
Aztán egy unalmas hétköznap délutánján történik valami. Egészen apró dolog, legalábbis mindenki másnak jelentéktelen lenne, de téged felzaklat. Egy ismerős szituáció, kísértetiesen hasonló már történt veled. Ezzel együtt pedig jön a hozzá kapcsolt megszokott gyomortáji szorongás is. Megrémülsz. Mi történt? Ugyanolyan helyzet, amiben már párszor megsérült a lelked, és amitől azóta is menekülsz. De megint rád talált a szituáció. Vagy te vonzottad be? Hirtelen eláll a szavad, és azt érzed, hogy ha nem rohansz el abból a pillanatból, akkor megfulladsz. Ezért elszöksz, mintha az életedért futnál, egészen hazáig. Ott magadra zárod az ajtót, és remegő gyomorral rogysz az ágyadra.
Aztán egy átzokogott fél nap után ráébredsz, hogy nem, nem vagy rajta túl. A múltad fájdalmát tudattalanul is cipeled magaddal. Nem hagy élni, eszi a lelked, csak elnyomtad magadban. Nem gyászoltad meg, nem hagytad a fájdalomnak, hogy méltóképpen búcsúzzon el tőled. Azt gondoltad, talán megspórolod a szenvedést, a lelki kínokat, de ennek mindig nagy ára van.
Rájöttél, hogy még dolgod van vele. Akkor hát gyerünk, nézz vele szembe! Itt az ideje, hogy utat engedj neki. Ha dühös vagy, dühöngj! Ha utálod, szitkozódj! Engedj ki minden feszültséget, haragot, csalódottságot, megbántottságot. Hagyd, hogy vezessenek ez érzéseid. Adj ennek a folyamatnak időt, ne türelmetlenkedj! De aztán ha lecsendesedett a szíved, akkor már talán látod az értelmét is a fájdalomnak. Talán megérted, hogy nem a sors keze vágott pofon, abban a szituációban valahol neked is szereped volt. Lehet, hogy csak annyi, hogy hagytad, hogy semmibe vegyenek. Lehet, hogy szándékosan nem láttál ordító jeleket. De Ideje végre, hogy letegyél a kezedből minden önvédelmi fegyvert, és ne úgy tekints a múltadra, mint legfőbb ellenségedre. Itt az ideje, hogy ne dédelgesd és ne hurcold magaddal tovább.
Sokan megváltoztatnák, elfelejtenék. Hányszor hallom, hogy bárcsak újra élhetném és máshogy dönthetnék, bárcsak amnéziás lennék, és ne emlékeznék rá vissza. Nem változtathatod meg, de a hozzá való viszonyulásodat igen. Megbékélni tudsz vele. Múltad ugyanis úgy tartozik hozzád, mint a karod, vagy a lábad, szükséged van rá, hiszen általa vagy az, aki, személyiséged formálója. Ne analizáld, ne ábrándozz, hogy mi lett volna, ha… megtörtént és a te döntéseid hatására történt az, ami, a te tudatos, vagy tudattalan hozzájárulásoddal.
Múltad olyan, mint egy kíváncsi gyerek, aki – ha hagyod- néha bekukucskál az ablakon. Lehet, hogy pont akkor, amikor végre megtalálod a boldogságod, hirtelen felbukkan félelemnek, szorongásnak álcázva magát. Kérdés, hogy mit kezdesz vele, azzal a rengeteg tapasztalással, amivel szolgált? Építkezel belőle, vagy nem veszel róla tudomást, és hagyod, hogy uralja a tudatalattid.
Akkor tudod elengedni, ha már nem küzdesz tovább ellene, ha nem hibáztatod múltad szereplőit fájdalmaidért, életed alakulásáért. Ha elfogadod, azt, ami történt.
Nem szolgál már téged. De nem is az ellenséged. Ha értelmet találsz benne, akkor már nem gyötör tovább. Bölcsebb, erősebb, és mélyebb lelkű ember lettél általa.
