A legtöbbet azzal adhatjuk gyermekeinknek, ha boldog, elégedett életet élünk. Ha nincsenek nagy lelki viharaink, lelki hullámzásaink, ha békében élünk a múltunkkal, megéljük a jelent, és bízunk a jövőben. Talán ez a legfontosabb ahhoz, hogy gyermekeink harmonikusan fejlődjenek. Az elégedett szülők lelkileg stabilak, és ez nagyban megkönnyíti számukra a mindennapi nehézségeikkel való megküzdésüket. Ezzel pedig erős mintát is szolgáltatnak gyerekeiknek arra vonatkozóan, hogy miként működtessék saját életüket. Ezért szüleink élete, gondolkodása, az élethez való viszonyulása nagyon erős hatással van ránk, mint ahogy mi pedig saját gyerekeinkre.
Azonban gyakori, hogy a szülőpárt nem a fent leírt idillikus állapot jellemzi. Sokszor a szülőket feldolgozatlan sérüléseik viszik előre, cselekedeteiket, gondolkodásukat ez határozza meg, ezeken keresztül szemlélik a világot, nagyon gyakran tudattalanul. Sérüléseik miatt boldogtalanok, elégedetlenek, vagy épp depressziósak, és ezt a hangulati állapotot átragasztják gyerekeikre is. Utódaik tanúi vívódásaiknak, nem egyszer a szülők nagyon helytelenül be is vonják őket lelki életük, problémáik részletezésébe.
Ha családjában a kisgyerek azt látja, hogy édesanyja vagy édesapja boldogtalan, nehézségei vannak, gyakran rossz kedvű, akkor azt gondolja, hogy ez miatta van így. A gyermek számára a szülő a minta, a tökéletes, a hibátlan, tehát ő nem lehet semmilyen problémának a forrása. Ezért gyerekként saját magában kezdi el keresni az okokat. Úgy gondolja ő tehet szülei rossz lelki állapotáról. Amikor ezt gondolja, ezzel párhuzamosan megpróbálja szüleit boldoggá tenni, segít ahol tud, megfelel az elvárásoknak, jelen van, árgus szemekkel figyeli őket, jól viselkedik. Ennek pedig az lesz az ára, hogy a gyerek lemond saját vágyairól, mindarról, ami számára fontos, és a szüleit helyezi előtérbe. Ezzel stresszessé, örömtelenné válik. A próbálkozása hiába való, hisz szüleinek nem vele van problémája, hanem saját magukkal, egymással. De tovább próbálkozik, azért, hogy szülei újra a szülei tudjanak lenni, megint rá tudjanak figyelni, és megint megkapja azt a szeretetet, amitől a léte függ. A gyerek, ha megpróbál könnyíteni szülei terhein, egyúttal a gyermeki lététől is megfosztódik, hiszen neki nem feladata felelősséget vállalni szülei életéért. Olyan terheket vesz vállaira, amiket nem bírhat el, és ez szinte megbénítja. Felcserélődnek a szerepek, ő lép szülői szerepkörbe, és ez pedig egy meghasonlott lelki állapotot eredményez nála. Nagyon korán fel kell nőnie, nem lesz meg a gyermeki létének élménye, és ezt később majd a kapcsolataiban szeretné bepótolni.
Másrészt az is jellemző lehet, hogy a gyerekek szülei terheit átvállalják lojalitásból, azért, hogy szüleit tehermentesítsék. Hogy nekik könnyebb legyen az életük. Ez lehet egy átvállalt gyász, egy betegség terhe, rossz cselekedet miatti vezeklés, vagy nehéz és fájdalmas sors. De ezekkel a súlyos terhekkel nem tudnak mit kezdeni, mégis, nagyon gyakran felnőttként is cipelik tovább, mint egy hatalmas batyut. Közben azt érzik, hogy ezekkel az átvett nehézségekkel nem tudják élni az életüket, boldogtalanok, kiüresedettek, nem érnek el sikereket, és nem értik, hogy miért történik ez velük. Látszólag mindenük megvan, mégsem éreznek elégedettséget, boldogságot.
Tudnunk kell, hogy szüleink sorsát nem élhetjük, feladataikat nem oldhatjuk meg, nem vállalhatjuk át az életre szánt csomagjaikat. Azokat nekik kell végig vinniük, megoldaniuk, cipelniük, nem segíthetünk nekik ebben, hiába szeretnénk. Az életük az ő felelősségük, gyerekként nem vállalhatjuk ezt át. Képtelenek vagyunk arra, hogy megmentsük őket. Nem ritkán ez a tudatalattinkban megbúvó súlyos bűntudatunk oka, és csak tudatos szintre hozásával, a működő mintáinkra való ráismeréssel tudunk megszabadulni tőle.
Ha úgy érzed, mintha nem a saját életedet élnéd, érdemes mintegy kívülről ránézni szüleid életére. Lehet, hogy tudat alatt terheik átvállalásával az ő sorsukat viszed a vállaidon, és ezért vagy sikertelen, frusztrált vagy boldogtalan.
