Ha egy felmérést végeznénk arról, hogy vajon hány ember tengeti magát évek óta lehúzó munkahelyen, méltatlan kapcsolatokban, negatív emberek gyűrűjében, akkor megítélésem szerint ez egy nagyon nagy szám lenne.
Természetesen kell a komfortzóna, hisz biztonságot ad, egy olyan védelmi háló, amiben otthonosan, szorongás mentesen létezhetünk. Ennek a határai mindenkinél máshol húzódnak. Szükséges a mindennapi életünkben ahhoz, hogy normál rutinműködésünket támogassa. Ha nap mint nap meg kellene küzdeni munkába menet egy oroszlánnal, semmi másra nem jutna energiánk, csak a túlélésre. Azonban ez tényleg csak a rutinmegoldások helye. Ebben nem fejlődünk, és nagyon gyakran tényleg annak a helyszíne, hogy gyomorideggel éljünk benne, és a megszokás köt hozzá.
A félelem nagy úr. Sokszor tényleg hatalmas erő és bátorság kell ahhoz, hogy kilépjen az ember olyan komfortosnak hitt, de kemény helyzetből, ami évek óta mérgezi. Ehhez sokszor jön a kifogások keresése, a kapaszkodók, önigazolások, hogy nem, nem is olyan rossz a helyzet. Igen, ez a kapcsolat évek óta mérgez, de legalább nincs megélhetési problémám, igen, a főnököm egy idegbajos ember, de legalább van munkám. Ezek az érzések az ellenségeim. Mert mindig mindent meg fogok tudni magyarázni, közben pedig feszít a vágy kipróbálni a nyugodt életet, vagy irigy vagyok másokra, akik meglépték, és nem bánták meg.
Mit is jelent az elhagyása? Új képességek elsajátítása, új életmód, kipróbálni valami ismeretlent, rossz szokásokat lecserélni, kimozdulni egy méltatlan helyzetből, és egy lépéssel közelebb kerülni a vágyott életünkhöz.
Alejandro Jodorowski klasszikus mondása szerint: „Birds born in a cage think flying is an illness”, vagyis : a ketrecben született madarak azt hiszik, hogy a repülés egy betegség.
Azzal, hogy a ketrecedben tartod saját magad, azt hiszed, hogy ez a biztonság, és amikor rászánod magad összegyűjtött erővel, hogy kilépsz, és ér valamilyen rossz hatás, tapasztalat, akkor az az első reakciód, hogy visszatolatsz a ketrecbe. Ez természetes, evolúciósan úgy vagyunk bekötve, hogy a veszélytől tartunk. Néha azt gondoljuk, hogy a ketrecen belül nem bántanak. De tényleg az a cél? Igen, ha kilépünk a ketrecből, lehet, hogy ott majd bántanak, de szabadok leszünk, és önmagunk lehetünk végre.
A nők gyakrabban tartják benne magukat méltatlan helyzetekben, és ennek az is egyik fő oka, hogy a nevelésük során megerősödik bennünk a tanult tehetetlenség. Míg a kisfiúkat arra neveljük, hogy harcoljanak az érdekeikért, menjenek előre, küzdjenek, kaparják ki maguknak a gesztenyét, addig a kislányok várják a kastélyban a herceget, aki megmenti őket, jobbá teszi az életüket. Őket általában nem támogatjuk abban, hogy valósítsák meg önmagukat, építsék fel a maguk világát, és a hitet sem erősítjük bennük abban hogy bármit el tudnak érni.
Másrészt ha a család hitrendszerében az a program fut, hogy a biztonság mindennél előbbre való, akkor ez is nagyon megnehezíti azt hogy kilépj a rossz helyzetből. Ami még a változtatás ellen hat, az az áldozatszerep, ami a megalázás érzelmi sérülésben szenvedőknél erőteljesen kialakul. Amikor elhiszi valaki, hogy neki nem jár több, nem jár a jó.
A változáshoz pedig erős hit kell. Hit önmagadban, és hit abban, hogy a dolgaid majd jól alakulnak. De érdekes módon, ha eldöntöd, hogy változtatsz, és kilépsz a megszokottból, valahogy az élet szép lassan köréd rendezi a dolgokat, amire szükséged van, mintha ezzel jutalmazna bátorságodért. Igen, néha nem a megfelelő utat választod, ha kilépsz, mert az nem a te utad volt. De legalább megpróbáltad, legalább tettél valamit magadért, és ez az, ami közelebb visz saját magadhoz, és olyan erőre teszel szert, ami a saját utadra is segít rávezetni majd.
Ahhoz hogy ki merj lépni a téged már nem szolgáló helyzetből, erős önbecsülés, és önbizalom kell. Ezen kell tehát dolgoznod első lépésként. Azon, hogy higgy magadban, elhidd, hogy te valóban képes vagy arra, amiről eddig csak álmodoztál, és hogy megérdemled a jobbat.
Lépj, ugorj, éld az álmaidat! A ketreced kulcsa nálad van!
