Sok embert, de főként nőket érintő probléma az állandó bizonyítási vágy. Ebből aztán gyakran lesz önmargancolás, hiszen kimerítő és fullasztó dolog mindig idomulni, formába illeszteni magunkat, hogy elfogadhatók, szerethetők legyünk.. Egy folyamatos alkalmazkodás, a másik igényinek előtérbe helyezése, egy kivetített kép a tökéletességről, amit fenntartani nagy áldozatokkal, állandó koncentrációval jár. Háttérbe helyezzük valódi igényeinket, nem megyünk bele konfliktusokba, és a kiélezett döntési helyzeteket is kerüljük, mert közben hátha valamit elrontunk… Megpróbálod kitalálni, hogy a másiknak vajon mi és hogy esne jól, és ez annyi energiát felemészt, hogy magadra már nem jut.
Ebben a folyamatban aztán magadat feladod, már nem is tudod, te mit szeretnél, vagy ki is vagy valójában. Elveszíted önmagad, a saját magadhoz vezető utat. Úgy érzed, mindenki más sokkal fontosabb nálad, te magadat hátra sorolod. Persze ezt mások értékelik egy darabig, hiszen tetszik a szolgálatkészséged, alkalmazkodásod, aztán később ezt már ki is használják. Mert megtehetik veled. Te pedig szenvedsz, és a sorsot hibáztatod, hogy veled csak rossz dolgok történnek. Ha megfelelési vágyhoz folyamatos stressz érzet, szorongás járul, az már kóros állapot, és érdemes a probléma mögé nézni, a gyökereit elsősorban a gyerekkorban keresni.
Ha szüleink valamelyike (vagy mindegyike) erősen kontrolláló volt, kimondottan, vagy akár burkoltan folyamatosan elvárásokat támasztott velünk szemben, és a szeretetét viselkedésünktől tette függővé, akkor már gyerekként is rögzülhetett bennünk az a gondolat, hogy szerethetőségünk a teljesítményünktől függ, attól, hogy mennyire akarunk megfelelni. Vagy csak akkor szeretnek, ha jó gyerek vagyok. Ezt később nagyon nehéz levetkőzni, mivel egy rögzült állapot lehet. De családi mintaként is lebeghet előttünk, amikor otthon azt láttuk, hogy mindig a tökéletesre kell törekedni, mindig a szépet mutassuk kifelé, mert csakis akkor vagyunk jók, elfogadhatók. Hogy a szomszédok, ismerősök mindig csak a szépet láthassák, és elaléljanak attól, hogy milyen nagyszerű család vagyunk. További ok lehet az is, ha valamelyik szülőnket gyerekként nekünk kellett istápolni, és ezáltal felcserélődtek a szerepek. Akkor, ott, abban a helyzetben azt tanultuk meg, hogy szülőnk jólétéért, boldogulásáért mi vagyunk felelősek. Ezért jónak kell lenni, hogy mi legalább ne tetézzük a gondjait.
Aztán felnőttként csodálkozunk, hogy kiégettek, fáradtak, lehangoltak és stresszesek vagyunk. Gyakran nem is tudatosul bennünk, hogy mi is így működünk. Csak a tüneteket észleljük, és nem tudjuk az okát. Amikor pedig már elviselhetetlen lesz a belülről jövő nyomás, kitörsz, a körülötted lévők pedig nem értik, hogy az eddig kedves, bájos személyiségeddel mi történt. A nőket azért is érinti ez a probléma mélyebben, mert a külső ingerek is ráerősítenek arra, hogy mindenben tökéletesnek kell lenni, mert csak akkor vagy jó nő, anya, feleség, munkaerő, ha a legmagasabbra teszed a saját magaddal szemben támasztott mércédet. De amiatt ne hibáztasd magad, hogy így működsz. Inkább ismerd fel, tudatosítsd, és hozz egy döntést, hogy változtatni szeretnél. Egyetlen dologtól függ az, hogy ebből az ördögi körből ki
tudsz-e lépni, és ez pedig az önbecsülésed. Ha az erős, fel mered vállalni a tökéletlenséged, és azzal sem foglalkozol, hogy tetszel-e másoknak, kedvelnek-e téged, főleg olyanok, akik számodra érdektelenek.
A megfelelési kényszer egy olyan súlyos, poros, több kilós kabát, amit nyáron viselsz. Nincs rá szükséged. Szabadulj meg tőle. Kezdetben – mivel megszoktad- hiányozni fog, és meztelennek érzed magad. Aztán szép lassan rájössz, hogy mennyire felszabadító érzés nélküle.
Tekints erre egy megoldandó feladatként, ami – ha sikerül- erősebbé és szabadabbá válsz.
