Előrehaladásunkat ezerféle módon tudjuk meggátolni tudattalanul. Szép, színes vágyakat álmodunk maguknak, amelyekben gazdagok, sikeresek, népszerűek és boldogok vagyunk. Az álmokban minden flottul megy, mintegy magától, mert emellett pedig kényelmesek is vagyunk. Tenni azért, hogy megálmodott álmaink megvalósuljanak, nyűgnek tűnik.
Gyakran szabotáljuk saját életünket, ami azt jelenti, hogy már előre felmentést keresünk magunknak a bejósolhatatlan kudarcra, mert mélyen rettegünk attól, hogy esetleg nem jön össze az, amit elterveztünk. Így lehetséges, hogy hiába ácsingózunk valami után, ha a közelébe kerülünk, tudattalanul ugyan, de ellökjük magunktól. Így dolgoznak egymás ellen a vágyaink és a megvalósulás.
Vannak emberek, akiknek egy karnyújtásnyira van a nagy lehetőség, mégsem élnek vele. Akiknek tálcán kínálja a sors a szerelmet, izgalmas munkát, pénzt, karriert, de félelmeik meggátolják őket abban, hogy azokkal élni tudjanak. Akik ajándékukat bontatlanul hagyják. Az eszükkel pontosan tudják, hogy különleges kincset kaphattak volna, mégsem választják. Utólag persze bánják, és gyakran még évekig siratják az elúszott lehetőséget. De akkor, abban a pillanatban, amikor dönthettek volna mellette, nem tették.
Tudattalanul futó programok, családi minták, hitek azok, amik működtetik ilyenkor az egyént, anélkül, hogy ezt felismerné. A „nem érdemlem meg a jót” érzése nagyon sok ember életét meghatározza. Ez egy olyan mélyről jövő családi hit, amellyel ellene mehet valaki mindannak, amit szeretne elérni az életében. Van bennünk egy határ, hogy mennyi jót tudunk elviselni, magunkba fogadni, és ha a bőség ajtóstul ront a házba, akkor kézzel-lábbal hadakozunk ellene. Jól koreografált önbüntető programokat indítunk önmagunk ellen, amivel gátat szabunk annak, hogy túl sok jó érkezzen meg hozzánk. Mert nem tudunk vele mit kezdeni.
A generációkon átívelő szegénységtudat is ellene hathat annak, hogy valaki képes legyen életébe fogadni a jót. Ez származhat egy komoly és fájdalmas – ősöktől örökölt – veszteségélményből, amelyet a generációk nem tudtak önmagukról levetni. Aztán önbeteljesítő hitté avanzsált, amire nagyon nehéz ráismerni, és épp ezért feloldani is. Addig pedig, amíg ezeket a hiteket nem írják át, hatnak, és meghatározzák az utódok döntéseit, választásait. Addig ezekhez igazítják sorsukat, és nem értik, hogy miért szerencsétlenek, sikertelenek, eredménytelenek.
A Szerencsejáték Zrt. arról számolt be, hogy az elmúlt években több milliárd forintot tett ki az az összeg, amit a nyertesek végül nem vettek fel. Feltételezhető, hogy pénz utáni vágyuk erős volt, hiszen vettek szelvényt és megkísértették a szerencsét, azonban valamilyen belső erő mégis meggátolta őket abban, hogy vagyonossá válhassanak. Elfelejtik figyelemmel kísérni a sorsolást, vagy nem veszik komolyan. Esetleg elvesztik a szelvényt. Mindegy milyen formában, de gátolják saját vágyaik megvalósulását.
A pénz mellett ugyanígy herdálhatjuk el egyéb más lehetőségeinket is. Van, aki egy sokat ígérő állásinterjúra nem megy el, mert kreál magának valamilyen mondvacsinált indokolt. Mások a szerelem lehetőségét kerülik ki nagy ívben. Hiába találkoznak a nagy Ő-vel, hagyják elmenni. Mert nem érzik méltónak önmagukat rá, nem hiszik el, hogy az a másik ember képes lenne velük maradni, esetleg szeretni. Emögött pedig önbizalomhiány feszül. Az önmagukba vetett hit ugyanis valahol sérült, és ezért már nem képesek arra, hogy higgyenek saját értékességükben.
Az önsorsrontás lehet egy családi minta is, amikor a gyerek azt tapasztalja, hogy szülei szembe mennek mindazzal, ami észszerű. Egészségre vágynak, de önpusztító életet élnek. Gazdagságot álmodnak, de herdálják a pénzüket. Boldogságot remélnek, de nem értékelik egymást. Vagy elmennek életük nagy lehetőségei mellett. Így tudattalanul, és minden rossz szándék ellenére örökítik át mintáikat, amik a gyerek számára a családhoz való lojalitása miatt meghatározóvá válnak, és emiatt újra és újra ismételni fogja őket. Később pedig szülőként ő is ezt örökíti tovább.
Hiába érezzük tehát azt, hogy népszerűségre, boldogságra, harmóniára, vagy szerelemre vágyunk, ha a bennünk levő minták ezt nem engedik megvalósulni. Nagy falakat képeznek életünkben, és meggátolják a lehetőségek kibontakozását.
Ezért érdemes feltárni azokat az okokat, amelyek gátjai mindannak, amit szeretnénk elérni. Kis befelé fordulással, a családunk hitrendszerének feltérképezésével sokat tehetünk azért, hogy megérthessük az ő, és ezáltal saját működésünket is. Emellett fontos, hogy ismerjük saját vágyainkat, hiszen ezeken keresztül leszünk képesek a megvalósulásuk felé tett lépéseinket megtervezni. Tudatossággal rálátunk arra a dinamikára, hogyan szabotáljuk önmagunkat. Ha félelemmel tölt el bennünket egy kínálkozó és vonzó lehetőség, és nemet mondunk rá, akkor érdemes az okokat kutatni. Ezek mögött mindig tudattalan félelmek húzódnak meg. Ha ezt felismerjük, már megtettük az első lépést boldogulásunk felé.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
