Minden emberben működik egy mérce, amivel saját teljesítményét megítéli, amivel szemléli saját magát, mindennapi cselekedeteit, döntéseit, munkáját, és tevékenységét. Ennek a mércének a kialakítását a szülői hozzáállás alapozza meg gyermekkorban. Ha a szülők engedik hibázni a gyereket, azt természetesnek veszik, ha van bennük egy lazaság arra vonatkozóan, hogy nem akarnak mindenben tökéletesnek lenni, akkor a gyerek ezt tanulja meg, hogy az ember a hibákból tanul, és elfogadja, hogy nem lehet mindig a maximumon pörögni. Ellenben, ha szülők extra kritikusak, túlzott elvárásaik vannak, és a gyereknek folyamatosan bizonyítania kell teljesítményével, akkor felnőttként ezt a kritikus felnőtti ént belsővé teszi, mintegy magába építi, és ez fogja működtetni élete minden területét. Onnét már ő is kritikusan szemléli magát, elfogadottságát, szerethetőségét és értékességét a teljesítményéhez kapcsolja. Ezzel viszont egyben nagyon meg is nehezíti saját életét, miközben gyakran nem is látja, hogy miért idegenedik el mindenkitől, miért fáradt állandóan, és mi okozza a belső kiégését.
Akik így működnek, úgy érzik, hogy nem lehet lazítani, mindig, mindenben a lehető legtökéletesebbet kell elérni, mert ha nem így működnének, akkor valami nagyon rossz dolog történne velük, akár szembe kellene nézniük az értéktelenség érzésével is. Folyamatosan a nyomasztó „kell, muszáj” érzéssel hajszolják magukat, szinte csak ezt helyezve a fókuszpontba. Ezt egy hibás séma, hitrendszer okozza, és mindamellett, hogy maguknak száz százalékig meg akarnak felelni, nem ritka, hogy egy másik hibás séma, a másoknak való megfelelés is hozzákapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy mind maguknak, mind pedig másoknak maximálisan meg akarnak felelni, ebből nem engedhetnek, iszonyú nyomás alá helyezve ezzel önmagukat.
Ez pedig folyamatos szorongást okoz, és előbb -utóbb testi tünetek is jelzik, hogy hosszú távon romboló hatású a könyörtelen mérce, és az eszerint működő embert mintegy el is választja önmagától. Fájdalmas kiüresedettség lesz az ára annak, ha valaki nem tud lazítani néha, és kényszeresen hajszolja az ezer százalékot.
A fentieken kívül túlkompenzálásként is megjelenhet az ember életében, ha valaki úgy érzi, hogy nem olyan értékes, mint a többi ember, működik benne egy csökkent értékűség séma, akkor, hogy ezt ellensúlyozza magában, megpróbál kitűnni, és elkezd mindenben a maximumra törekedni. Tudat alatt szinte ezzel „kezeli” önmagát, az értékesség érzése elérése miatt.
Nem azzal van a baj, hogy valaki szeretne mindenben a legjobbra törekedni, hiszen a jó teljesítményhez kapcsolódik az elégedettség érzet, egy eufória, öröm, pozitív érzések, amik továbblendítik az embert, és motiváló hatásúak. A probléma azzal van, hogy ha ez nem jön össze, vagy hibázik az irreálisan magas mércével élő ember, akkor kétségbe esik, és a saját értékességét kérdőjelezi meg, frusztrált lesz és szorongó.
Az extra kritikusság, és a perfekcionizmus gyakran az e szerint a séma szerint élő környezetében élőkre is ráirányul, és így nagyon nehéz az ilyen partnerrel együtt élni. A saját családjában is mindig kritizál, igazából nem jó neki semmi, ezért a családtagjai sosem lazíthatnak, mert ha konfliktusmentes életet szeretnének, akkor mindig ugrásra készen kell állniuk, és nem lankadhat a figyelmük a tekintetben, hogy minden mindig extra jól legyen megszervezve, megoldva, elkészítve. Ha pedig munkahelyi vezetőként dolgozik ilyen sémával valaki, akkor pedig a munkatársait fogja előbb-utóbb a padlóra küldeni, és gyakran még csak nem is látja az ok-okozati összefüggéseket. Így a kapcsolatait is nagyon erősen meghatározza a tökéletesség hajszolása.
Ezért, ha ezekkel a sémákkal működik valaki, érdemes egy kicsit kívülről ránézni (akár szakember segítségével), az okokat felfedezni, mert hosszú távon nagyon romboló hatású lehet mind önmagára, mind pedig a kapcsolataira nézve.
