Te hagynád, hogy egy idegen ember korán reggel berontson a lakásodba, leüljön az asztalodhoz, és elfogyassza a reggelidet rád való tekintet, és a belegyezésed nélkül? A kérdés csupán költői, a válasz egybehangzó felháborodott „nem” lenne.
A fizikai síkon jól körülírható határaink vannak, és ha ezt mások megsértik, annak jogi következményei lehetnek. A lelki életünkben azonban gyakran semmilyen határt nem jelölünk ki, és – bár felháborít vagy éppen elszomorít- de hagyjuk, hogy mások minden következmény nélkül ezeket figyelmen kívül hagyják, és beletiporjanak érzéketlenül, gátlástalanul lelkünkbe. Sok esetben nem jelöljük ki határainkat egyértelműen, mert mi magunk sem vagyunk azzal tisztában, hogy ezt hogyan tegyük. A határaink láthatatlanok, és csak akkor válnak világossá, ha azokat kifejezzük, nyílttá tesszük. Identitásunk, lelki épségünk és békénk miatt pedig nagyon fontos, hogy ezt megtegyük.
Ehhez ismernünk kell önmagunkat, az igényeinket, a vágyainkat, a reakcióinkat. Tehát a jó önismeret az alapja. A kitűzött határok nem zárnak be, épp ellenkezőleg, biztonságosabb, kiszámíthatóbb mozgásteret adnak, és megvédenek bennünket a kiszolgáltatottságtól. Így mi irányítjuk életünk történéseit, nem pedig csupán annak elszenvedői vagyunk, mások kénye-kedvétől függve. Ha nincsenek határaink, függünk mások akaratától és döntéseitől. Ha nem vállaljuk a felelősséget saját életünkért, akkor pedig jön a hárítás, a másra mutogatás, a felelősök keresése. Közben pedig mi magunk vagyunk azok, akik hagyták, hogy átgázoljanak életünkön.
A határok meghúzása a felnőtté válás egyik fontos állomása. A gyerekek számára felnőttként példát mutatunk. Ha a kicsi azt látja, hogy az anyja, vagy apja bábuként bólint mindenre, akkor számára az lesz a követendő példa. Ugyanakkor az autokrata szülők (akik nem nagyon tűrik az ellentmondást) mellett ez sokkal nehezebben alakul ki. Ha a gyerek számára tiltott a „nem” kimondása, később a rossz dolgokra sem tud majd nemet mondani, így sokkal könnyebben válik áldozattá, és a körülmények rabjává. Minél korábban tanulják meg a gyerekek, hogyan jelöljék ki egészséges határaikat, annál kevesebb nehézséggel, és konfliktussal találják magukat szemben életük későbbi szakaszaiban.
Az elhagyás sérülésében szenvedők nehezen jelölik ki határaikat, mert függenek a másik embertől, úgy gondolják egyedül semmire nem képesek, támasz nélküliek, és a kapcsolat megóvása érdekében inkább mindenhez alkalmazkodnak, bármit elviselnek. A gyenge határokkal rendelkezők szinte képtelenek másoknak nemet mondani, félnek a következményektől, hogy elveszítik kapcsolataikat. Belülről közben vívódnak, és neheztelnek, mert pontosan tudják, érzik, hogy olyan dolgokra mondanak igent, és azokat a történésekre adják áldásukat, amelyek fájdalmat okoznak nekik, vagy dühöt váltanak ki belőlük.
Ez nagyban összefügg az önbecsülés szintjével. Azzal, hogy mennyire tiszteled saját magad, mennyire hagyod, hogy bárkinek a marionett bábuja légy. Sokan haragszanak saját magukra, mert tudják, hogy nem tisztelettel bánnak velük (legyen az egy munkahely, baráti-, vagy párkapcsolat), mégsem állnak ki magukért, nem teszik nyilvánvalóvá, hogy eddig, és nem tovább. Ez pedig meghasonlottá, identitás vesztetté teszi őket. De mindenképpen folyamatos belső ellentmondással küzdenek.
Fontos, hogy figyelj a szükségleteidre, és ahhoz szabd határaidat. Ehhez fel kell ismerni azt is, ha más érzelmileg zsarolni, vagy manipulálni akar, semmibe véve igényeidet. Ha azt érzed, hogy mindenki kihasznál, hogy inkább alkalmazkodsz mindenhez, mintsem kinyilvánítsd az igényeidet, vagy hogy nem tartják tiszteletben vágyaidat, akkor kezdj el az önbecsüléseden dolgozni. De az is lehet, hogy a válaszokat a kérdéseidre a múlt történéseiben találod meg.
Az önbecsülés nagyon drága kincsünk. Ha te nem tiszteled magad, mások sem fognak.
