Nagyapám úgy volt erős, hogy mert könnyezni, ha fájdalom érte. Soha nem beszélt sokat, de a csendje beszédesebb volt bármilyen szónál. Jó volt a közelében lenni, mert mindig körbe lengte a puha nyugalom. Gyerekként soha nem szidott meg, de ahogy rám nézett, amikor engedetlen voltam, egy pillanatra minden megállt körülöttem. Úgy hatott rám, hogy megszólalnia sem kellett.
Félárvaként nőtt fel, mert édesapját elvitte a háború, és soha meg sem ismerhette őt. Így nem volt apai minta előtte. Nem tanulhatta a férfibecsületet, és a bátorságot, mint ahogy egyéb más férfi erényt sem. Mégis tudta ösztönből, hogy legyen jó ember, erős férfi a sebezhetőségével együtt.
Jósága és állhatatossága nekem példaértékű volt. Soha nem volt rossz szava, morcos napja, mint ahogy soha nem kritizált senkit, nem szitkozódott. Érzelmekről ugyan nem beszélt, szemérmesen sütötte le a szemét, ha érzések témája került szóba. De minden módon kimutatta a szeretetét. Nem mondta nekem, hogy fontos vagyok neki, de minden alkalmat megragadott, hogy velem legyen. Gyermekkoromban mindig rajta csüngtem. Imádtam a természet szeretetét, és hogy okos, a világra nyitott ember volt. Csodáltam a tartása miatt is. Olyan volt, mint egy szilfa, aki nem hajol meg még a legnagyobb szélben sem. Soha nem láttam elesettnek, vagy fáradtnak.
Aztán amikor beteg lett, sokat ültem kórházi ágya mellett. Érezte, hogy az időt már szűk marokkal mérik neki az égiek. Törékennyé vált, nosztalgikus lett. Sokat emlegette a régi időket, amikor még bogarakat gyűjtöttünk, madarakat lestünk, és amikor féltőn óvhatott engem.
De a problémájáról nem ejtettünk szót, nem beszéltünk a betegségéről. Ő nem akart gyengének látszani, én pedig tiszteletben tartottam ezt. Nem látott arcomon aggódást és fájdalmat, mert befelé éltem meg, hogy ne vegyem el tőle az erős férfi képét, amit még akkor is őrzött. Ő pedig nem panaszkodott, csendben tűrte a fizikai kínokat.
Mikor utoljára láttam, sokat nevettünk. Felemlegettük közös vidám pillanatainkat. Egy csodás délutánt töltöttem vele. A kórház ablakain át besütött az őszi napfény, a folyosóról melankolikus dallamok szűrődtek be, mintha minden körülöttünk az emlékeinket segítette volna felszínre törni. Egy egyszerű hétköznap volt, mégis lelkembe ivódott minden pillanata. Sütit vittem neki, amit jóízűen evett. Belefacsarodott a szívem, mert nem tudtam, meddig örvendeztethetem meg kedvenc édességével.
Aztán, amikor elköszöntem tőle, utánam szólt. Az ajtóból fordultam vissza, és csak annyit mondott fáradt mosollyal a szemében: -Szeretlek!
Akkor, ott először mondta ezt nekem. Élete utolsó napján adta oda a legnagyobb ajándékát…
Csendben, észrevétlenül lépte át a földi világ kapuját. Néma léptekkel, nesztelenül távozott. Úgy hagyta itt szeretteit, ahogy élt is: alázatosan, de méltósággal. Szeretettel és melegséggel a szívében.
