– Csúnya vagy! – mondta indulatosan a tükörképének. Arca dühös volt, amiért új ráncokat fedezett fel homlokán, plusz zsírpárnákat a derekán, és ősz hajszálakat a halántékán. – A kutyának nem kellesz így! – Szitkozódott dühödten. Sírással küszködött.
A tükör hosszú évek óta, már ezredszerre hallgatta végig ezeket az önmarcangoló mondatokat, és elege lett. Megunta, hogy folyton egy elégedetlen, savanyú ábrázatú, szomorú nő számára mutat tükörképet. Fájt hallania az önbecsmérlő szavakat, és rossz kedvre hangolta, hogy ehhez az önbántáshoz, önszidalmazáshoz őt használják fel eszközül. Dühös lett, és torkaszakadtából felordított:
– Elég! – A nő vele szemben majdnem elájult a meglepetéstől. Kővé váltan körülnézett, hogy ki az, aki kiabál.
A tükör is meghökkent attól, hogy a nő meghallotta hangját. De meg is táltosodott tőle. Végre megtörtént a csoda, és ő hallattatja hangját. Ezért felbátorodva folytatta:
– Évek óta hallgatom a sopánkodásodat a súlyodról, az elálló füledről, a vastag lábaidról, a zsíros bőrödről, a vékony szálú hajadról és az öregedésedről. Nekem fáj látni, hogy mit művelsz magaddal. Borzasztó még hallgatni is, nemhogy asszisztálni hozzá!
A nő elképedve hallgatta, szinte elhinni sem akarta, ami történt. De a tükör nekibuzdulva folytatta:
– A tested az, amiben a lelked lakik. otthont ad neki, és lehetővé teszi számára, hogy a mindennapokban teljesítsen, hogy megélje az életet a maga valóságában. Hogy megízlelje az ételek finomságát, átélje a csodás zenei dallamokat, érezze a virágok illatát, hogy lássa a színek sokféleségét. A tested az, ami segít abban, hogy csodás pillanataid legyenek a fizikai világodban. A lábaid szabadságot adnak, a karjaid ölelnek, és törődnek másokkal. A hajad játékra hívja a szelet, a bőröd érzéki örömökkel ajándékoz meg. A szíved életben tartja a tested, és szerethetne, ha hagynád. Mert most leginkább csak utálkozásra, ítélkezésre, elutasításra használod.
A nő elszégyellte magát ezeket a mondatokat hallva. De a tükör nem hagyta abba:
– Tudod, hogy hány végtag nélküli, haját a daganat miatt elveszített, tűzben a bőrét összeégetett, látássérült, vagy halláskárosult ember örülne, ha egy ilyen egészséges testet mondhatna a magáénak?
Ekkor a nő már könnyezett.
– Azt mondod, így a kutyának sem kellenél? Tudod mit? Az egyedüli vagy a világon, akinek nem kell, amit bennem látsz. Te csak magadnak nem kellesz, és ez olyan szomorú… Neked nem a testeddel van bajod, hanem a gondolataiddal. Mert nem látod, hogy mekkora csoda van a birtokodban. Hogy mennyi mindent kapsz tőle, általa. Neked fogalmad sincs a háláról, ezért meg sem érdemled!
A nő hosszú ideig csak némán nézte a tükörben saját vonásait. Azt a képet, amit eddig annyira utált. De most valami fájdalmasan hasított bele a lelkébe. Feltolult emlékeiben az összes önostorozó gondolata, önbántalmazó monológja. Minden felszínre tört benne, amivel folyamatosan szapulta önmagát, és ez nagyon fájt neki.
Tudta, hogy nem a tükör kelt életre, hanem saját bölcsebb énje szólította meg. Mert már nem bírta az önmarcangoló terheket vinni tovább.
Ekkor a nő végigsimított a tükrön. Lágyan és finoman érintette meg saját tükörképét, és fájdalommal vegyes szégyenkezéssel mondta:
– Bocsáss meg nekem….
