Életünk minden egyes napjában, minden egyes órájában feladatokat oldunk meg, kihívásokkal nézünk szembe, problémákra reagálunk, és mindeközben kapcsolódunk másokkal. A kapcsolatoknak pedig teljesen egyértelmű tartozéka a súrlódás, egyet nem értés, konfliktus, mivel mások vagyunk, más előtörténettel érkeztünk, más minták működtetnek bennünket. Ebből adódóan mások a nézőpontjaink, és a prioritásaink. Ez természetes, és ezt jobb esetben gondoljuk így. A konfliktus önmagában nem zúz szét egyetlen kapcsolatot sem, kivéve akkor, ha azt nem tudjuk kezelni.
Gyerekként családunkban sajátítjuk el azokat a mintákat, ahogy szüleink reagálnak a problémáikra és az egymással való konfliktusaikra. Így belénk ég mind az anyai, mind pedig az apai minta is egyaránt. Ha valóságos szeretet működteti a szülőket, és képesek megbeszélni vitájukat, és nem hagyják, hogy egy összetűzés méreggé váljon bennük, akkor a gyerek felnőttként sem fordít hátat egy olyan helyzetben, amikor kapcsolatában nézeteltérés alakul ki. Ha üvöltve csapják egymásra az ajtót, akkor valószínűsíthető, hogy a gyerek is ezt viszi tovább. Ha pedig szépen besöprik a szőnyeg alá az afférjukat, és nem beszélnek róla, akkor számára is ez válik természetessé. Így válik konfliktuskerülővé.
A konfrontáció elkerülésére sokan inkább a szőnyeg alá söpörgetik fájdalmaikat. Azt gondolják, hogy ha nem beszélnek róla, akkor nincs. Gyakran elbújnak előle, kifarolnak belőle, úgy csinálnak, mintha nem létezne. De létezik, mindaddig, amíg ki nem beszélik onnan. Mert ugyan látszólag eltűnt, de a felszín alatt ott feszít a ki nem mondottság, fel nem dolgozottság. Ez pedig egyik, vagy mindkét félben haragot szül a másikkal szemben, ami a kapcsolat aláaknázást indítja el. Minden egyes ki nem mondott fájdalom érzés, megbántottság egy kihúzott tégla a kapcsolat alapjából. Ez pedig oda vezet, hogy a hallgatás szépen lassan elidegeníti a két embert egymástól, és megöli a vágyat. Így pedig egy bármilyen idillien induló szerelemkapcsolat véget érhet. A sok eltusolt érzés egy szépen felépített vulkánkupaccá válik, ami egyszer kitör, és a fortyogó fájdalomlavina mindkét felet megsebzi. Különböző családi mintával pedig, ahol az egyik a megbeszélés híve, a másik pedig a hallgatásé, nem lehet tartós a kapcsolat.
Sok ember él látszatvilágban, amelyben kapcsolataikat ingadozó cölöpök tartják. Azt toldozgatják-foltozgatják nap-mint nap, miközben szőnyegeik már nem bírják el az alájuk söpört rengeteg sérelmet. Hosszú évekre, akár egy egész életre képesek emberek így berendezkedni. Feszít is, fáj is, meg is betegít, mégsem szembesítik önmagukat azzal, hogy mérgezik magukat. Ez addig így maradhat, amíg nem fáj eléggé. Amíg nem rokkan bele teljesen a lélek. Amíg nem jön egy ordítóan nagy pofon az élettől.
A szeretetkapcsolat elbírja a konfliktusokat. Nem a nőzőpontok ütközése teszi tönkre, hanem az, ha nem mondjuk ki azokat a dolgokat, amik rosszul esnek a másiktól. Ha párunk megbánt bennünket, és azt nem reagáljuk le. Sokan büszkék arra, hogy soha nincs kapcsolatukban konfliktus. Én azt gondolom, hogy minden normális emberi kapcsolatban (legyen az baráti, szülő-gyerek, vagy párkapcsolat) előfordul akár komoly nézeteltérés. Csak lenyelik, úgy tesznek, mintha nem lenne. Mert sokan azt gondolják, hogy a kapcsolat minőségét a konfliktusok száma jelzi. Az állandó veszekedés valóban méreg lehet a kapcsolat számára. De két felnőttmódon viselkedni tudó ember között megjelenő konfrontáció előre lendíti a pár életét, mert minden megoldott viszály közelebb viszi őket egymáshoz, és erősíti a köteléket. Az összecsiszolódás épp az elfogadásra tanít, és a feltétel nélküli szeretetre. Hogy a másikat ismerem, és a hibáival együtt is szeretem. Sokan félnek a konfliktustól, pedig megtanít a másik nézőpontjából rálátni a problémára, és akár önmagunk működését is megérthetjük általa. Érvelni tanít és egyfajta vitakultúrára nevel, ha nyitottak vagyunk rá. Ezen kívül az empátiát is elmélyíti.
Egy önmagával békében élő ember nem hagyja, hogy a kapcsolataiban megjelenő ellentét a szőnyeg alatt kössön ki, és az ezzel járó feszültség blokkolja a közte, és a társa között áramló lelki intimitást. De ehhez fogadókészség is szükséges. Csak két egymásra nyitott ember között működhet a konstruktív problémamegoldás. Ha a kapcsolat fontos, felvállalják a konfliktusokat, nem futamodnak meg a kényes helyzetek elől. Ha azonban a kapcsolat egyirányú zsákutca, akkor tudni kell belőle felállni, saját lelki egészségünk miatt. Az önbecsülés épp arról szól, hogy nem hagyjuk magunkat vergődni sokáig semmilyen lélekölő helyzetben.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
