Minden ember a lelki kiteljesedettségre vágyik, amelyben sikeres és szabad, elfogadva, és szeretve érzi magát. Ugyanakkor épp ebben tudjuk leginkább gátolni önmagunkat viselkedésünkkel, amivel önmagunk ellen dolgozunk. Vannak tipikusan olyan káros szokásaink, amelyeket napi szinten űzünk, és közben csodálkozunk, hogy miért vagyunk rossz kedvűek, miért szorongunk, és miért nem tudunk előrelépni, sikereket elérni, teremteni. Önszabotázsnak is nevezhetnénk ezeket a rossz, akár beidegződött szokásokat, amelyekkel blokkokat képezünk életünkben, akadályozva boldogulásunkat. Ezek a mentális szokások az alábbiak:
- kifogások gyártása
Van olyan helyzet, amikor pontosan tudjuk, hogy milyen lépéseket kellene megtennünk ahhoz, hogy előre mozdítsuk életünket. Vannak, akik nehezen lépnek ki komfortzónájukból, és inkább a kényelmes megszokást választják ahelyett, hogy tennének valamit önmagukért, ezzel jobbá, kényelmesebbé alakítva életüket. Jellemzően soha nem találják a megfelelő időpontot, hogy elkezdjenek valamit, amire egyébként lehet, hogy legbelül vágynak is. Energiát már nem szívesen tesznek bele, és mindig van rá kifogás, hogy miért nem.
A folyamatos hárítások hátterében okként fellelhető az a gondolat, hogy nem érdemeljük meg a jót, ha nem tartjuk magunkat többre érdemesnek. Vagy pedig az attól való félelem, hogy nem is vagyunk rá képesek, tehát az önbizalomhiány. Mert nem hiszünk önmagunkban. Illetve a tanult tehetetlenség, amikor is úgy gondoljuk, hogy semmit nem tehetünk a jobb életünkért, hiszen nincs ráhatásunk a dolgok alakulására.
- panaszkodás
Mindenki ismeretségi körében vannak örökké panaszkodó emberek. Ők életük alakulásáért másokat tesznek felelőssé. A nem kellőképpen tudatos emberek kívül látják rossz közérzetük okát, más emberekben, helyzetekben. Némiképp az előző ponthoz is kapcsolódik ez, hiszen a panaszkodás egy öncélú dolog, mert a másik fél figyelmének megszerzésére, sajnálatára irányul, de hiába is kapnak arra iránymutatást, hogy merre induljanak tovább, mit tegyenek a maguk érdekében, rögtön kifogásokat keresnek. Hisz nem érdekük a probléma megoldása, mert akkor nem panaszkodhatnának tovább. Pedig szenvedni szeretnek. Mert míg figyelnek rájuk, addig is fontosnak érzik magukat. Ennek hátterében az önszeretet hiánya áll. Valószínűleg gyerekkorukban nem kapták meg azt a fajta feléjük fordulást, amit igényeltek volna szüleik részéről, és így próbálnak meg kompenzálni. De ezzel a viselkedéssel csak folyamatosan egy helyben tartják önmagukat. Ezek az emberek hiába várják, hogy jó dolgok történjenek velük, nem fognak, mert állandóan a hiányra fókuszálnak, és ezzel azt is vonzzák be életükbe.
- felelősség hárítása
A felnőttség egyik ismérve az életünkért, tetteinkért, döntéseinkért vállalt felelősség, illetve a következményeik vállalása. Az emberi működéshez hozzá tartozik, hogy hibázunk. Ez természetes. Ha gyerekként ezeket a hibákat durván megtorolták szüleink, akkor azonban arra szoktattak rá, hogy ne vállaljuk tetteink felelősségét. A komoly döntéseknek súlya van, és ez terhet rak az ember vállára. Ha valakinek nincs elég önbizalma, és nem tanulta meg a felelősségvállalást, akkor ezzel nehézségei lesznek. Aki hárít, az önként mond le más javára saját erejéről, és ezzel együtt a szabadságáról is. Ezért más kezébe adja az irányítást, az pedig egy kiszolgáltatott állapot.
- másoknak való megfelelés
Aki mások véleményétől függ, az nagyon erős korlátok közé szorítja magát. Az ilyen emberek folyton figyelik környezetüket, és próbálnak megfelelni a kimondott, vagy kimondatlan elvárásoknak. Gyerekként azt tapasztalhatták meg, hogy közvetlen környezetük is elvárásokat támasztott velük szemben, és nem alanyi jogon kapták meg a szeretetet, hanem jutalomként. Így gyakran kialakítanak maguknak egy maszkot, amit kifelé mutatnak, mert úgy gondolják, hogy valódi lényük nem elfogadható. Később pedig már úgy megszokják, hogy másnak mutatják magukat, hogy identitászavarossá válhatnak. A mély megfelelési vágy egy nagyon frusztráló kényszer, ami megfoszt a spontaneitástól, az önazonosságtól, és a valódi lelki szabadságtól is, ezért nagyon káros. Természetesen minden ember életében vannak olyan helyzetek, amikor idomulni kell az elvárásokhoz. De akinél ez alapműködés, az nagyon erősen blokkolja teremtő erejét.
- kételkedés önmagunkban
Ahhoz, hogy elérjük céljainkat, megoldjuk nehézségeinket, elvégezzük feladatainkat, szükséges az önbizalom. Hogy higgyünk abban, hogy képesek vagyunk ezeket megtenni, és a napi rutinunk része az, hogy megyünk előre, és a szembe jövő helyzetekre reagálunk. Ha viszont nem működik bennünk ez -a mindennapjaink irányításához szükséges – magabiztosság, nem mozdulhat pozitív módon előre az életünk, hanem állandó feszültséggel és szorongással teli nyomasztó börtönné válik. Családunk alapozza meg az önmagunkhoz való viszonyunkat. Ha szüleink nem erősítették meg bennünk azt a hitet, hogy szerethetők vagyunk, akkor mindig kétkedni fogunk ebben, felnőttként is. Az önszeretet hiánya rávetül életünk minden területére. Aki nem bízik saját magában és képességeiben, az ezt sugározza kifelé is. Egy önmagában bizonytalan ember pedig sebezhető és sérülékeny. A környezete pedig erre válaszképpen szeretetlenül és elutasítón bánik vele, hogy igazolja a hitét. Ezért fontos, hogy ne kételkedjünk önmagunkban és képességeinkben. Mert akkor nem tesszük más kezébe életünk irányítását.
- önmagunk kritizálása, leértékelése
Önmagunk kritizálása csak addig segíti személyiségünk épülését, amíg a realitásokhoz igazodik, amíg nem ítélkező, lehúzóan negatív, hanem tudunk általa fejlődni. Ha a siker elmaradását kudarcként értékeljük, akkor haragudhatunk magunkra, hogy nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy összejöjjön a várt eredmény. Sokan egészen gyötrő módon tudják szapulni, bántani és akár büntetni magukat amiatt, hogy nem tudják megugrani az önmaguk számára felállított lécet. Emögött pedig az önelfogadás, önszeretet, önbecsülés hiánya áll. Ez a minta a gyerekkorból ered, ahol a szigorú, magas mércét támasztó szülők elvárásai belsővé váltak, így a felnőttkori lelki működést is irányítják. A tudatosság fejlesztése segíthet ennek a mintának az újraírásában, amelynek során megengedőbbé válunk önmagunk irányába, elfogadjuk azt, hogy nem minden alakulhat a vártak szerint, mert nincs mindenre ráhatásunk.
- önmagunk utólagos hibáztatása
Döntéseink következményeivel számolnunk kell, és nem minden sikerülhet úgy, ahogy azt elterveztük. Ilyenkor bánjuk a tetteinket, és bekapcsol bennünk a „mi lett volna ha” önmarcangoló, bűntudattal átitatott érzése. Főként akkor, ha nem tudunk már korrigálni. Sok ember hagyja, hogy a megbánás átitassa az életét, beleragadnak az apátiába, és ez nagyon rossz hatással van az életükre, mindennapjaikra. A múltat nem változtathatjuk meg, de hasznos tapasztalást hoznak az ilyen döntések, amit a következő döntési helyzetnél már alkalmazhatunk. Hiszen más módszer, eszköz, esetleg egy teljesen új út követése más eredményt hoz. Akiknek gyerekkorukban nem tolerálták a hibáikat, azok nagyobb mértékben hajlamosak saját magukat okolni akkor, ha valami nem sikerül. Az elfogadás segít abban, hogy túllépjünk az önmarcangoláson. Hogy hibázhatunk, és ez nem baj, mert minden elhibázott lépésünk a tanítónk, még akkor is, ha ezt az elején nem látjuk.
- másokhoz hasonlítgatjuk önmagunkat
Vannak emberek, akik folyton másokat figyelnek, és hozzájuk hasonlítgatják önmagukat. Ebben a helyzetben pedig leggyakrabban a másik felet látják nyertesnek, többnek, jobbnak. Néha mindenki belecsúszhat ebbe, főleg a sikeresebb embereket figyelve. Mindig lesz nálunk jobb, okosabb, szebb, kedvesebb, de a saját életünk feladatainak megoldására mi vagyunk a legtökéletesebbek. Az is lehet, hogy akihez hasonlítgatjuk magunkat, az sikeresebb bizonyos aspektusból, de ha jobban ismernénk, valószínű rájönnénk, hogy az élet másik területén viszont mi vagyunk jobbak. Ezért felesleges hasonlítgatni másokhoz önmagunkat. Ebben a folyamatban is a szülői háttér meghatározó. Vannak gyerekek, akiket szülei hangoztatva is összemérnek más gyerekekkel. A „bezzeg a Józsika emlékszik a házifeladatára” típusú mondatok arra tanítják meg a kicsit, hogy a másik gyereket önmagánál értékesebbnek lássa, és ez a fájó élmény felnőttkorában is működtetni fogja.
- állandó aggódás a jövő miatt
Természetes emberi működésünkben az aggódás meg-meg jelenik szeretteinkért, egészségünkért, befektetett munkánk megtérülése, és még más egyebek miatt. De vannak olyan emberek, akiknek a nyugtalankodás szorosan hozzátartozik a mindennapjaihoz. Akik állandóan szoronganak a jövő, illetve annak bizonytalansága miatt. Aztán később már olyannyira megcsontosodik bennük ez a lelki működés, hogy levetkőzni sem tudják egyedül. Az élet megéléséhez szükséges egyfajta lazaság, mert ha folyamatosan aggódunk, akkor egy nagyon erős fallal vesszük körbe magunkat, amelyen keresztül a jó dolgok sem tudnak átszivárogni felénk.
Ha családjában a gyerek azt tapasztalta, hogy valamelyik szülője, vagy mindkettő folyamatosan aggodalmaskodik jövője történései miatt, akkor ez számára minta lesz. Ha viszont megtanuljuk uralni gondolatainkat, és nem hagyjuk, hogy a szorongás és aggodalmaskodás vezessen bennünket, akkor egy nagy fokú lelki szabadsághoz jutunk. Ezért fontos, hogy képessé váljunk gondolataink irányítására, megzabolázására. Egyébként sincs mindenre ráhatásunk. Vannak események, amelyek akkor is megtörténnek, ha aggódunk miattuk.
Ha változtatni szeretnénk berögzült mentális szokásainkon, akkor fontos, hogy tudatosabban éljünk. Lehet, hogy életünk korai szakaszában hibás mintázatokkal találkoztunk, és ezek automatikussá váltak bennünk, de ezeken bármikor változtathatunk. Fontos, hogy megértsük a viselkedésünk hátterében megbúvó okokat. Ha megértés és elfogadás születik bennünk, akkor az önmagunkhoz való viszonyulásunkban változás történik, és ez hatással lesz környezetünkre is. Ha elszánjuk magunkat a változtatásra, akkor ez egy folyamat lesz, amelyben fontos, hogy türelmesek legyünk önmagunkhoz. Lehet, hogy külső segítséget is igénybe kell vennünk, cserébe azonban sokkal magabiztosabb, tudatosabb és következetesebb lesz az életvezetésünk.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
