Minden ember lelkében van egy nyugalmas sziget, ami a stabilitását, lelki erejét adja. Egy olyan kis eldugott hely, amiről néha megfeledkezünk. Sokan nem is érzékelik magukban.
Mai világunkat, mindennapjainkat átlengi a félelem, a kiszámíthatatlanság, a hogyan tovább érzése. Sok ember szorong a jövőtől, a kilátástalanságtól, vagy épp gyászban van szerettének, munkahelyének elvesztése miatt. Egyszerre vált világunk zűrzavarossá, ugyanakkor elgémberedetten mozdulatlanná. Egyszerre állt meg az idő, és telt el úgy egy év, hogy fel sem ocsúdtunk belőle. Mert érthetetlenek a történések, egymással ellentmondó információk garmadája hatott kezdetben sokként, amitől mára fásulttá, fáradttá, vagy épp közönyössé váltunk. Nagyon sok ember veszíti el ettől a helyzettől a lelki egyensúlyát, ami által elvész a biztonság érzésük is, kiégetté, gondterheltté válnak. Ez a felborult balansz pedig elvonja a figyelmet arról a belső magról, ami lelkünk tengelye, ami körül forog a világunk, és életkedvvel, túlélni akarással mozdít előre bennünket. Hogy lépjünk, menjünk előre, és ne adjuk fel.
Lelkünk középpontjával csak úgy tudjuk felvenni a kapcsolatot, ha befelé figyelünk. Ha egy percre képessé válunk arra, hogy a körülöttünk lévő zajos mindenségről áttegyük figyelmünket belső világunkra. A fókusz áthelyezésével pedig kiszakítjuk önmagunkat térből és időből, azokban a percekben csakis mi létezünk tudatunk számára. Ez a fajta – akár rövid idejű – kapcsolódás képessé tesz bennünket arra, hogy megnyugodjunk. Hisz megérezzük általa azt az erőforrást, stabilitást, ami bennünk van. Amire minden nehéz pillanatunkban támaszkodhatnánk, ha tudomást vennénk róla.
Aki gyakran meditál, az ennek a tudásnak a birtokában van, hisz az elmélyedés célja épp a kapcsolódás belső énünkhöz, amely tárolja az életünk számos tapasztalásából eredő információhalmazt és bölcsességet. Magába az életbe vetette bizalmat.
Amikor világunk negatív történései kibillentenek bennünket ebből a szimmetriából, egy ideig összezavarodhatunk, és érezhetjük úgy, hogy reménytelenné, talajvesztetté válunk. Ez az a pillanat, amikor megszakad a valódi kapcsolódás belső önmagunkkal. Olyan ez, mint mikor egy szerettünk kétségbeesetten hív bennünket az éjszaka közepén egy baljós esemény, tragédia, vagy egy átélt baleset miatt, és mi aggódva hallgatjuk őt, de hirtelen megszakad a vonal. Kétségbeesünk, összeszorul a gyomrunk, szorongani kezdünk. Ha lelki szigetünkről elnavigálunk, ugyanez történik. A tanácstalanságtól, félelmektől vezérelve nem tudunk gondolkodni, megoldást találni. Elveszettségünkben pedig hibás döntéseket hozunk, ami egy spirálba lefelé induló lejtmenetet indít el bennünk, és még több negatív helyzetet vonzunk be életünkbe.
Ezért fontos, hogy az a láthatatlan kis szál, ami önmagunk középpontjához köt, ne szakadjon meg. Hogy életünk legnagyobb viharában is el tudjunk menekülni oda, ahol nyugalmas pillanatok várnak ránk. Ahogy a tornádó belsejében csend van, úgy lelkünk középpontjában is nesztelenségre lelhetünk, és erőt meríthetünk. De fontos a mély, szoros kapcsolódás, mert enélkül csak megmenthetetlen hajótöröttjei leszünk saját lelki szigetünknek. Akiben ez a szál végleg megszakad, annak az élethez való kötődése is megszűnik.
A lelki egyensúlyunk nélkül mai fájdalmas kihívásaink közepette nem tudunk jól teremteni, alkotni, de még csak dönteni sem. Vonulj hát el egy percre a zajból, és figyelj befelé. Lehet, hogy már rég nem tárcsáztad belső énedet, akiben életed legnagyobb bajában is segítségre lelhetsz. Ott van benned, bízz benne. Legőszintébb jóakaród, és tanácsadód.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
