Kényelmes életünket ma már számtalan tárgy, dolog teszi élvezetesebbé, kellemesebbé, azonnali eredményt kínálva. Instant megoldások, tárgyak, élmények, nem baj, ha nem olyanok, mint az eredeti, jó a helyettesítő is. Mindenre van gyors megoldás. Mert várni nem szeretünk. Mindent pótlunk és azonnal akarunk, a porleves, a rögtön oldódó kávé, gyors ételek erre szolgálnak, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta. De ezzel meg is fosztjuk magunkat olyan értékes pillanatoktól, mint a közösen elfogyasztott ételek hangulata, a beszélgetések, a nyugodt pillanatok. Korunk emberének nincs ideje semmire, türelmetlen, mindent azonnal akar. Hosszabb lett az emberek átlag életkora, mégis gyorsabban szeretnének mindent, mert nem akarnak semmiről lemaradni. Mindent megpróbálunk helyettesíteni, hogy ne kelljen időt vesztegetni, de emellett az élvezeti érték maximális legyen. Nem szeretünk várni, mert van benne bizonytalanság, nem biztos a kimenetel, és ettől félünk.
Ma már mindenhez szinte azonnal hozzájuthatunk, viszont pont ezért veszítenek is ezek a tárgyak, élmények az értékükből. Mert nem várjuk meg, hogy elérkezzen hozzánk a jó, hanem elébe sietünk, és sürgetjük. Egészen bizarr módon lassan az emberi kapcsolatokba is befurakodnak a humanoidok, robotok, megölve mindazt, ami pont az emberi kapcsolatok sajátja: az intimitást, érzelmeket, figyelmet.
Magára a társtalálásra is kedvezőtlenül hat ez a jelenség. Az emberek azonnali kész partnert akarnak, úgy, hogy rögtön jelen legyen és elérhető legyen, nincs idő egymást megvárni. Rögtön vallomást kicsikarva egymásból megy a sürgetés, a zsákutcába terelés. Azonnali elköteleződést várunk, kitárulkozunk, megnyílunk, lelket szőnyegre terítünk, mert nincs idő kivárni, amíg megismerjük egymást. A másikat nyomasztjuk, mert nem úgy viselkedik, reagál, ahogy mi azt szeretnénk. És nem rögtön akarja azt, amit mi elterveztünk, kitaláltunk. Ez pedig félelmetes lehet a másik számára. Egy szakítás után pedig gyakori, hogy rögtön másik kapcsolat után nézünk, és nem ismerjük fel, hogy a léleknek idő kell, amíg az előzőt elgyászolja. Időt spórolunk ugyan, de a meghittség elveszítése az ára.
Sürgető világunk megváltoztatta a kommunikációs formákat is. Az online tér rengeteg megoldást kínál a folyamatos, napi szintű kapcsolattartásra. Ha pedig nem jön egy üzenetre válasz azonnal, akkor kétségbeeséssel, haraggal, vagy épp vádaskodással reagálunk. Ez pedig a magabiztosságról is szól, illetve annak hiányáról.
Instant világunk az izgalomtól foszt meg bennünket, a várakozás izgalmától. Pedig az út vérpezsdítőbb, mint maga a cél. Az utazás csodás dolog, és maga az út gyakran élménydúsabb, mint a kint tartózkodás. Az új élmények, különleges helyzetek, a táj felfedezése, vagy épp a repülőút alatt átélt kalandok miatt.
Már a gyerekek sem tudnak várni, mert erre nem tanítjuk meg őket. Türelmetlenek, és sürgetőek lesznek egymással, környezetükkel és önmagukkal szemben is. A türelmetlenség pedig agresszióhoz vezet. Mi szülők pedig csodálkozunk a viselkedésükön, miközben ott állunk előttük eleven mintaként. Gyakran még egy szupermarketben való sorban állástól is idegrohamot kapunk, még akkor is, ha épp nincs más dolgunk, tervezett programunk. Mindezt a gyerek kezét fogva…
Pedig mindennek megvan a maga érési ideje. Az alma is akkor esik le a fáról, amikor megérik, egy perccel sem korábban. Amiért küzdeni kell, megdolgozni érte, sok esetben az már nem is vonzó. Pedig gyakran csak hónapokkal, évekkel később mutatkozik meg egy munka eredménye. Ezt azonban nem lehet sürgetni. Ügyesen balanszírozni, ötletekkel, kreatív elmével segíteni lehet ugyan a kibontakozást, de siettetni nem érdemes. Szerencsére nem is lehet.
Ha teljes és elégedettséggel megélt életet szeretnél, ne sürgesd a dolgokat. A napi lépéseket értékeld, amit megteszel a célodért. Mert a jó dolgok tényleg csak azokra találnak rá, akik hajlandók várni rá.
